A halál árnyékában olvasása

 

 1. fejezet

Sarah Harmon

 

- Gyönyörű szép nyári reggelt mindenkinek, itt az idő felkelni!

- Korán van… - nyögtem, miközben próbáltam kikapcsolni a rádiót, de valahogy nem találtam.

Csukott szemmel keresgéltem és nagy nehezen meg is lett.

- Nincs nyár! - folytattam. - Érted? Nincs. - motyogtam az ébresztőórának és közben próbáltam kinyitni a szemem, de semmit sem láttam. Legalább is semmi ismerőst. Ezen egy kicsit elgondolkodtam... Jézusom! Hiszen ez az új - új otthon! Meg akartam fordulni, de egy kicsit eltúloztam az erőt és nagy huppanással a földre estem. A plafont bámultam és vissza akartam aludni ott a földön, de halk kopogtatásra lettem figyelmes.

- Sarah! - mondta anya és dühösen nézett rám.

- Mit csináltam már megint? - kérdeztem nyöszörögve és felültem a földön. A hajam össze – vissza állt, én pedig próbáltam kifújni az arcomból egy jókora tincset, de nem sikerült.

- Azt hittem ezt már megbeszéltük öt éves korodban! A föld a háziállataidnak való, nem neked!

- Nincs is háziállatom. – mondtam, és a szememet forgattam.

- Az nem azt jelenti, hogy el kell játszanod! Irány öltözni. El akarsz késni az első napodon? - mondta anyám dorgáló hangon.

- Naná, hogy nem! Hiszen el sem megyek! És csak nekem az első, mások már lassan fél éve odajárnak. - makacskodtam tovább.

- Akkor hát... Sajnálom, de búcsút mondhatsz a szombatnak.

- Ne fenyegess. - mondtam és kinyújtottam rá a nyelvem, mintha nem tizennyolc, hanem ahogy ő mondta, öt éves lennék. Szombaton Amanda eljön hozzánk Londonból, nem mondhatom le. Azonnal felugrottam, és egyenesen a szekrényemhez siettem, közben mérges képet vágtam anyának.

- Ezt már szeretem. El ne felejts a nagy izgalomban nadrágot felvenni. – mondta, én pedig fél szemöldökömet felhúztam és úgy meredtem rá.

- Nagyon vicces.... - gúnyolódtam. Rám mosolygott, aztán kiment a szobából. Hát ez remek! Új suli... Istenem miért kellett elköltöznünk? Rápillantottam az órára. Te jó ég fél hét és nyolcra be kell érnem. Ráadásul amilyen csigalassúsággal készülődök, tuti, hogy az lesz, amit anyám mondott. Már az első napomon elkések. Igazából apa azt szokta mondani, hogy tovább készülődök, mint egy menyasszony. Beleborzongtam... Akkor milyen lassú lennék, ha tényleg menyasszony lennék? Ilyenre még gondolni se szabad. Soha.

Amikor kijöttem a fürdőszobából, frissen mosott hajamat kezdtem szárítgatni. Azon gondolkodtam, hogy ugyan milyenek lesznek az osztálytársaim. Bár nem mintha nagyon érdekelt volna. De azért még is érdekel egy csöppet. Remélem, itt nem lesznek olyan idióták, hogy kiröhögnek, akármit is csinálok. Most komolyan mi olyan nevetséges abban, ha valaki elalszik az órán? Nekem nem volt vicces, hiszen előtte két napig nem aludtam semmit. Állandóan tanultam, aminek meg is volt a következménye. Egy részt a fáradtság, más részt pedig szinte meg lett a négyes átlagom. Az meg már valami. Legalább is nekem. Az a helyzet, hogy ha én nem tanulok egy vagy két alkalommal, egyből lerontok mindent. Ha egy hétig még könyvet se vennék a kezembe, nem tanulnék semmit, tutira a bukás szélén állnék. Nincs rá nagy szükségem. Húztak már meg régebben, és semmi kedvem nincs végig játszani a javítóvizsgát újra. Apu szerint érdekesség leszek itt már csak a kinézetem miatt is. Nahát az biztos, hogy ilyen rémséget nem mindenhol látni. Fekete hajam majdnem a hátam közepéig ér, csak az a bajom vele, hogy vékonyszálú (talán ez az egy szép dolog van bennem). A szemem kétes, mivel hol barna, hol zöld. Leginkább mindkettő. A bőröm tiszta, sehol egy mitesszer se semmi ilyesmi, csak ne lennék ilyen fehér. Na jó nem kritikus, de lehetne egy kis színem. Az alkatom, hogy is mondjam.... Vékony. Sose voltam valami vastag, de nem is akarok, jó nekem így. Nem vagyok se túl magas, se túl alacsony. Lényeg, hogy megütöm a 165 centit. Szeretek sportolni, még ha nem is tudok. Végül is ha akarok miért ne? Viszont nem lennék képes végig ülni egy mérkőzést apu mellett. Mondom, inkább csinálom. A régi suliban viszont sok barátom volt. Ha egy Grace nevezetű nőszemély ne akart volna mindig kikészíteni engem és a legjobb barátnőmet, akkor talán mi lehettünk volna a legnépszerűbbek. Persze nem mi lettünk, mert mi nem voltunk azok a fajták, akik folyamatosan nyávogtak, mint egy rosszul összerakott macska, akárcsak Grace és a követő kutyái. Amanda Wilson - a legjobb barátnőm -, szeretett mindenbe belekontárkodni, ami Grace ügye volt. Imádtuk, ha szenvedni láttuk őt. Állítólag nekem egy jól elrejtett agresszióm van. Valamiért élvezem, ha valaki szenved. Ez nem valami jó jel.... Szóval a legjobb barátnőmről volt szó. Amandának gyönyörűen derékig érő, hullámos szőke haja és tengerkék színű szeme van. Vele majdnem mindenki jóban volt és minden fiú loholt utána, de ő rájuk se hederített. Legbelül éreztem, hogy úgy tekint rám, mint a testvérére.

Amanda itt fog lakni velünk egy jó ideig, mivel szinte teljesen egyedül maradt. Most már Grace és a többi szajha örülhet annak, hogy elmentem onnan. De miért pont ide? Seattle nem éppen olyan, mint az én jó öreg otthonom, London. Néha komolyan elgondolkodok azon, hogy anyáék menekültek onnan. Persze, a munka.... Legalább is ők ezt mondják. Viszont ha jobban belegondolok, nem igazán lett volna ok rá, hogy meneküljünk valaki vagy valami elől. Ez csak az én jól elrontott fantáziám egyik morbid része. Bár, néha komolyan furcsán viselkedtek. Anya viszont.... Egy nem mindennapi édesanya. Olyan, mint egy ősrégi, de még is a legmodernebb anya az egész világon. Csak furcsa könyvtartási szindrómában szenved. Mert ugye lehettem vagy hat - hét éves, amikor megtaláltam egy csapat bőrből készült vastag, sárgás lappal teli könyvet. Persze nem tudtam, mi van oda írva. Azt hiszem latinul lehetett, vagy valami ilyesmi nyelven írták. Kézzel. Persze amikor anya a kezemben látta, rémülten vette ki onnan és tette a legmagasabb polcra. Nem akarta, hogy a kezemben legyen. De amikor este volt, akkor odatoltam egy széket és leloptam, majd felvittem a szobámba. Minden éjjel azt nézegettem, de mindhiába. Olvasni is alig tudtam, nemhogy még idegen nyelven íródott könyveket olvassak, vagy értsek meg. Csak olyan érdekesnek bizonyultak. Mintha vonzott volna magához.

 Még ezeken agyaltam, már leértem a konyhába és gyorsan megreggeliztem. Apa járkált körülöttem, gondolom, már megint nem tudja, mi hol van. Nem is csodálkozom, hiszen nem olyan, mint otthon volt a konyha.

- Szédülök tőled. - mondtam neki, amikor legalább hetedszer járta körbe a konyhát.

- Hol a tej? - kérdezte értetlenkedve, én pedig a szememet forgattam, és már mosolyogtam rajta.

- A hűtőben apu....a hűtőben.

- Ja, tényleg. - mondta és kivett egy dobozzal.

- Hmm. - csak ennyit voltam képes kinyögni, olyan fáradt voltam.

- Vedd már le azt a szörnyű sapkát a fejedről. Úgy nézel ki benne, mint egy hippi… - mondta, miközben leült az asztalhoz. Nem értettem mi baja a sapkámmal. Hiszen én szeretem az ilyeneket. Csak egy egyszerű, fekete sityak volt, nem az - az itt is strasszos, ott is strasszos féle. 

- Nekem így jó. – válaszoltam végül, ő pedig felsóhajtott és másra terelte a témát.

- Anyád szörnyű. - mormolta az orra alatt. - Úgy viselkedik velem, mintha egy hat éves gyerek lennék.... - felnevettem, mert én is így érzem. Mármint velem.

- Velem is. - mondtam, apa pedig végre felnevetett. - Nem akarok menni, utálni fognak. - siránkoztam.

- Téged Sarah? - apa szemmel láthatóan csodálkozott. - Igazad van, de valószínű, hogy csak a csajok. Ilyen szép lány, mint te nagy gonddal jár nekik. - megint felnevetettem és adtam neki egy puszit, majd mentem is az autómhoz. Három napja Londonból ide költöztünk Seattle - be és azóta eszembe se jutott, hogy esetleg szétnézzek a városban. Így már szinte azt is lehetetlennek tartottam, hogy megtalálom az iskolát. Ugyan már tizennyolc évesen már csak van annyi eszem, hogy nem tévedek el az első kanyar után. Bár, nem zártam, ki hiszen ez is egy olyan dolog, ami engem illet.

Háromnegyed nyolc körül értem oda a Ballard középiskolához. Nem is volt olyan bonyolult rá találni, mint gondoltam és legalább időben megérkeztem. Nehéz lett volna elhajtani előtte, amikor jókora betűkkel ki van írva fent az út közepén lógó táblára az iskola neve. Csak az a gáz, hogy állandóan a jobb oldalt figyeltem, de egyáltalán nem ott volt. Beálltam a szinte már teljesen megtelt parkoló egyik szabadon hagyott helyére. A diákoknak fenntartott parkolóban rengeteg drága autó sorakozott. Az enyém egy citromsárga színű Suzuki Swift Sport, amit még apától kaptam. (Imádom a sport kocsikat és apa ezt nagyon is jól tudja.)  Elindultam keresni az igazgatói irodát, de valahogy okosabbnak gondoltam, ha megkérdezek valakit, aki már meglehetősen ismeri a járást. Bár valószínű, hogy nálam mindenki jobban. Szétnéztem magam körül, és úgy sürögtem - forogtam, mint a helikopter hajtócsavarja, hogy találjak egy megfelelő embert. Véletlenül neki ütköztem valakinek forgás közben, és kiesett a kezemből néhány papír.

- Bocsi. - mondtam a fiúnak és lehajoltam, hogy felszedjem, de ő gyorsabb volt és összekapkodta. - Csak eltévedtem. - vallottam be neki.

- Szívesen eligazítanálak, de várnak rám. - mondta és a mögöttem lévő autóhoz nézett, ahol egy lány várta.

- Kevin, el fogunk késni. - sürgette, ő pedig a kezembe nyomta a lapokat.

- Nos, Sarah - érdeklődve fürkészett. – Én most megyek. Remélem, meg fogod találni majd a menzát. - mondta, majd felnevetett. Elképedve néztem rá.

- Honnan tudod a nevem? - kérdeztem csodálkozva. – Még senki sem tudja…

- Most már igen. Majd még találkozunk. - mondta nyugodtan, majd elment a lány irányába. Éppen ekkor jutott eszembe, hogy amikor ide adta a lapokat és megérintette a kezem, furcsa érzés fogott el. Néha - néha még odasandítottam a srác felé. Bevallom jól nézett ki, de érdekesebb volt az, amit éreztem. Viszont még mindig nem értem, honnan tudta a nevem. Tovább nézelődtem és akkor találtam egy másik embert. Egy fiú épp akkor szállt ki mellettem egy Sedan - ból, és úgy gondoltam ő lesz a megfelelő, úgyhogy rá is kérdeztem. Egy cseppnyi habozás nélkül megkopogtattam a vállát és rávigyorogtam.

- Szia, ne haragudj, de nem tudnál segíteni? Az igazgatóit keresem. - a srácnak egyből leesett a tantusz.

- Helló, persze ha gondolod, megmutathatom. De siessünk, mert tíz perc van a becsengőig. - rendkívül kedves volt. - Amúgy Daniel Crage vagyok. Új a suli mi? - aztán jelentőség teljesen elvigyorodott.

- Sarah Harmon - mutatkoztam be. - Igen. - miközben ezt mondtam, elindultunk az iroda felé.

- Na és hogy - hogy ide.... Az év közepén? - nagyon kíváncsinak tűnt, de én csak ennyit feleltem:

- A szüleim itt kaptak munkát Seattle - ben, szóval....- félbe hagytam a mondatot remélhetőleg, hogy vette a lapot mi szerint, nem szívesen beszélek róla. Meg is értette.

- Aha, értem. Tessék itt is vagyunk. Van még idő csengetésig, úgyhogy ha nem bánod bekísérlek. - ajánlotta fel.

- Persze, nem gond. - mosolyogtam vissza. Az iroda kellemesen meleg volt és tágas. Kaptam egy órarendet és néhány aláírandó papírt. Amikor odabent végeztünk, elindultunk oda ahol az első óránk volt. Véletlenül pont matekunk volt mind kettőnknek. Hogy én mennyire utálom az ilyen piszok véletleneket! Felnevettem és Daniel furcsán méregetett. Szuper, máris észrevette, hogy nem vagyok komplett. Még éppen beértünk becsengetésig és felakasztottuk a dzsekinket. Oda mentem a tanárhoz és odaadtam neki az egyik papírt. A kezembe nyomta a matek könyvet, és annyit mondott válasszak helyet, ahol ülni fogok. Daniel egyedül volt, úgyhogy mellé ültem, és ekkor mintha elpirult volna. Ez nekem volt kellemetlen. Ugyan mi oka lenne rá, hogy elvörösödjön? A hátamon éreztem a mögöttem ülő diákok tekintetét. Nem nagyon zavart, de inkább megpróbáltam arra figyelni, hogy mit mond a tanár. A tanári asztalon egy névjegykártya volt. Mr. George Lambert néven. Szóval Mr. Lambert, aki már kb., az ötvenes éveit járja, folyamatosan magyarázta, miként lehet megoldani a statisztikát. Igazán vicces volt, hiszen gesztikulálva próbálta a tanulók tudtára adni, hogy mire kell igazán odafigyelni. Nem nagyon kedveltem a tanárt már csak azért sem, mert megkért, hogy ismételjem el azt, amit mondott. Persze szinte szóról szóra elmondtam neki, de látni, hogy kinézett magának. Amikor már végre kicsengettek, elővettem az órarendemet és átnéztem, milyen óráim lesznek még és hol. A következő a testnevelés lesz. Ennek csak örülni tudok. Londonban inkább a kézilabda és a röplabda volt a kedvencem. Bár itt nem igazán akarok semmilyen sportra járni. Elég volt belőle egy életre. Daniel - nek biológia volt, ami nekem a tornaóra után lesz. Egyedül indultam el, mert a biológia pont az ellenkező irányban van. Úgy látszik nem is olyan nehéz itt tájékozódni. Testnevelés órán sajnos csak elméletet vettünk, de a jövő órán már gyakorlatban is élvezhetjük a kosárlabda áldását. Ennek én kifejezetten örültem, de a többiek nem igazán. Két lány oda jött hozzám az óra végén.

- Szia. Te Sarah Harmon vagy igaz?- meglepődtem, hogy tudja a nevemet.

- Helló, igen én vagyok. - mosolyogtam rá.

- Én Haley Drake és a barátnőm Cornelia Stanley hallottuk, hogy van egy új lány a suliban gondoltuk, nem sok ismerősöd lehet itt....- nem fejezte be a mondatot, mert félbeszakítottam.

- Hallottátok? - Haley, az alacsonyabb, rövid vöröses hajú lány felkuncogott.

- Ez már csak természetes! - mondta még mindig nevetgélve, majd elindultunk kifelé. - Itt a Ballard - ba semmi sincs titokban. Már előre tudtuk, hogy jössz. A szüleid felhívták az iskolát, és a tanárok mindenkit értesítettek az érkezésedről. - na és ezt olyan egyszerűen mondta, hogy egy pillanatra elakadt a lélegzetem. Ennek láttára inkább csak intett nekem és a szőke hajú lánynak, akit emlékezetem szerint Cornelia - nak hívtak. Kicsit magasabb volt tőlem és nagyon hasonlított Amandára, a legjobb barátnőmre. Viszont úgy tűnt nem nagyon kedvel engem. Folyton csak méregetett, és amikor már tudatosult benne, hogy semmi érdekesség nincs rajtam, elfordult és maga elé bámult.

- Nem minden nap jár ide két ingatlanos lánya. - mondta gonoszan Cornelia.

- Szerintem az tök szuper. - vágott vissza a vörös hajú lány neki.

- Ja, már ha valaki bírja a pénzes családokat.

- Te is az vagy.... - mondta Haley, és a szemét forgatta, majd felém fordult. - Milyen órád lesz?

Most figyeltem meg rajta, hogy a szeme zöld, akárcsak az enyém. Különösen jól illik a festett hajához.

- Biológia, Mrs. Susan McThermon - nal. – mondtam, miközben nézegettem az órarendemet.

- Remek. - vágta rá Haley - Cornelia is oda megy. Én viszont nem, szóval nem tudok veletek tartani, de a szünetben találkozunk. - mondta miközben elment.

- Remek! - mondta Cornelia is de ő kevésbé jó indulatból.

- De szuper. - mondtam és megfogtam a jobb csuklóját, ami körbe volt tetoválva, mint egy karkötő, aminek a közepén egy L betű volt. - Mit jelent ez a betű? – kérdeztem, és ő kikapta a kezemből a csuklóját.

- Mit érdekel az téged? - kérdezte fennhangon.

- Csak.... Kíváncsi voltam. - mondtam ártatlanul és nem értettem mi baja lett hirtelen. Ennek a lánynak még az öltözködése is ízléses. Fehér testhez simuló nadrág, tele strasszokkal és sárga hosszított felső, ami szintén csillogott - villogott, valamint egy magas sarkú köves szandál. Még hogy utálja a pénzes családokat.... Már beértünk az osztályterembe. Ő leült és szemmel láthatóan azon imádkozott, hogy ne üljek mellé. Nem is tettem, inkább egy másik lányhoz ültem, akit egyáltalán nem zavart. Vagy legalább is semmi jelét nem mutatta. Ráadásul leghátul ült az ablak mellett. Mrs. McThermon oda jött hozzám és ugyan úgy odaadtam neki is a papírt, amit alá kell írnia, és a kezembe nyomta a pakkomat, aztán megkért, hogy mutatkozzak be az osztálynak. A francba még eddig egyik tanár se kért meg, hogy mutatkozzak be. Kelletlenül felálltam és kibotorkáltam a tanári asztal mellé.

- Helló. - kezdtem. - Sarah Harmon vagyok. Londonból jöttem ide....- aztán megakadtam. Mi a fenét mondjak....?

Mrs. McThermon nagyot nézett mikor ezt mondtam, és mint Daniel, ő is megkérdezte, miért jöttem ide. Elmondtam neki, hogy apám Thomas Harmon - t ide helyezték át és édesanyám Rachel O' hara is itt dolgozik egy ideje, szóval így ide költöztünk. Aztán amikor végre a helyemre mentem, nagy huppanással leültem a székemre. A lány, aki mellettem ült, rám nézett és már mosolygott.

- Mrs. McThermon a legutálatosabb tanár a világon. - súgta oda nekem. Ránéztem. Mézszínű, hosszú és hullámos haja volt, a szeme pedig fekete.

- Azt vettem észre. - mondtam komolyan. - Rád is pipa?

- Azt merné megtenni. - mondta, majd gonoszan felkuncogott. - Egyébként Angela Burke vagyok.

- Sarah Harmon. - mutatkoztam be neki. Mrs. McThermon ránk nézett, de mintha nem mert volna szólni nekünk. - Mitől fél? - csúszott ki a számon.

- Tőlem. - mondta komolyan. - Nem szeretem, ha éppen ez a tanár durrog nekem. Utálom, folyton egyeseket osztogat.

- Csak neked? - hüledeztem.

- Mindenkinek. - mondta. - Nekem az olyan tanárok kellenek, akik szigorúak, de még is szeretni valóak.

- Igen, az olyanokkal érdemes órán lenni. - helyeseltem.

- Egyébként tudod már, hogy hol fogsz ülni a menzán?

- Fogalmam sincs. Haley Drake - kel jóban lettem.

- Imádni való lány. - mondta komolyan. - Viszont a barátnője Cornelia egy lidérces álom. Ne is foglalkozz vele.

- Ígérem, nem fogok. - mondtam mosolyogva. - Egyébként te kivel ülsz a menzán? A barátoddal? - zavartan nézett rám. - Mármint azzal, akinek odaszóltál a parkolóban?

- Ő a bátyám. - mondta és felnevetett. - Rajta kívül van még egy másik bátyám is. David Burke. - mondta és szemmel láthatóan mulatott rajtam.

- Ne haragudj. - mondtam én is nevetgélve. - Csak azt hittem együtt vagytok.

- Neked van testvéred? - kíváncsiskodott.

- Sajnos nincs. - mondtam komolyan, ő pedig bólogatott. Nem szólaltunk meg addig, amíg ki nem csengettek. Amikor felálltunk, nem húzott el olyan gyorsan, mint Cornelia, hanem megvárt engem. Látni, hogy rendes lánnyal van dolgom. Végig mentünk a folyosón és egyenesen a menza felé sétáltunk.

- Vannak itt olyan emberek, akikkel jobb, ha nem barátkozol. - mondta nekem hangosan, hogy más is hallja. A mellettünk lévő asztalra mutatott, ahova gonoszan mosolygott. - Ezek rosszabbak, mint egy gyógyszertár.

- Miért? - kérdeztem kíváncsian. Az ott lévők Angela - t figyelték, aki bemutatott nekik. Meglepődtem.

- Mert állandóan lövik magukat, és gyógyszereket ebédelnek. Másra nem jók csak arra, hogy beszerezz valami kokaint vagy ilyesmit. - felnevetett. - Azok pedig - mutatott egy másikra. - Ronda egy népség.

Azok is ránk néztek.

- Mintha egy bányarémre néznék. Azt hiszik magukról, hogy szépek. - végig sorolta az összes asztalt, majd odaérkeztünk az utolsóhoz, ahol a bátyja volt és feltételezésem szerint a másik. Érdeklődve néztek rám, majd az, akivel a parkolóban beszéltem, felnevetett.

- Már megint belekötöttél a fél suliba? - kérdezte Angela - t, aki leült, majd intett nekem, hogy én is üljek le.

- Csak egy kicsit. - mondta a húga.

- Kevin Burke vagyok. Vigyázz velem, engem utálnak. A csajok persze.... Imádnak. - Angela kárörvendően felnevetett. Kevin ide nyújtotta a kezét. Hihetetlen. Még jobban néz ki, mint ahogy a parkolóban észrevettem. Sötét barna haja van és neki is fekete szeme, ahogy a két testvérének is. Az öltözködésük egyszerűen káprázatos. Kevin - en egy sötétkék ing volt, aminek az ujja a könyökéig fel volt hajtva, a nadrágja pedig egy fekete farmer. Az öccsének viszont teljesen más volt. Ő egy fekete pólót viselt, ami különösen jól illett világosbarna hajához, ami kissé oldalra volt szárítva. - Ő az öcsém David. Nincs nála nagyobb álszent - súgta oda, de tisztában volt vele, hogy mindketten hallották. Ránéztem David - re, aki még mindig engem bámult. Tekintete már - már égette a bőröm. Semmit nem tudtam leolvasni róla, hiszen sem gyűlölettel, sem barátságosan nem nézett. Inkább érdeklődve figyelte az eseményeket.

- Sarah Harmon. - mutatkoztam be, de még mindig nem engedtem el a fiú kezét. Egy pillanat múltán viszont kénytelen voltam, mivel Angela felkuncogott, én pedig zavarba jöttem. - Örülök, hogy megismerhetlek titeket.

- Hát még én. - vágta rá Kevin, aztán hozzátette. - Most költöztetek ide Londonból? - kérdezte, de nem lepődtem meg rajta, hogy tudja mivel ma már közölte velem.

- Igen. - mondtam lehangolva.

- Úgy látom, nem nagyon örülsz neki. - mondta Angela mosolyogva.

- Nem igazán. Hisz tudjátok, hogyan megy ez... Még szokatlan. És itt alig ismerek valakit.

- Most már ismersz. - mondta.

- Aha és annak is örülök, hogy itt is ugyan olyan kedvesen fogadnak, mint Londonban.

- Úgy tudom, népszerű voltál. - jegyezte meg Kevin.

- Hihetetlen, hogy te mindent tudsz. - vágtam rá, ő pedig felnevetett. - Egyébként nem mondanám, hogy olyan nagyon az voltam. Csak éppen sokan ismertek.

- És sportos. - tette hozzá dicséretképpen. Miközben ott ültünk és beszélgettünk, megszólalt a csengő. A menza szinte már üres volt és David még mindig bámult. Felálltam és így szóltam:

- Sietnem kell Spanyolra.

- Nekem is az lesz. - mondta David. Meglepődtem, mert most szólalt meg először. Neki is akár a testvéreinek, kellemes és vonzó hangja volt. Kevin jelentőség teljesen ránézett David - re és ő pedig bólintott egyet. Ijesztőnek tűnt, mintha valamire válaszolt volna, amit csak is kizárólag ők értenek.

- Ne félj, meg fogod szeretni Seattle - t. – mondta, miközben a folyosón ballagtunk.

- Lehet, de mit fogok itt csinálni?

- Nincs testvéred, vagy valakid, akivel tudsz foglalkozni?

- Nincs testvérem... Apám állandóan dolgozik és anyám is... De Londonból eljön Amanda, a barátnőm és egy ideig velünk fog lakni.

- Akkor gond megoldva. - mondta, de még mindig nem mosolygott.

- Igen, addig, amíg itt van… Aztán visszaesek az én egyszemélyes világomba. - mondtam és felnevettem. Nem úgy, mint aki mulat ezen az egészen, hanem egy csöppet hisztérikusan. Az a tudat, hogy teljesen magamra maradok, majd ha Amanda haza megy, kifejezetten nehezemre esett.

- Nem leszel egyedül. - mondta. - Például összejössz itt valami fiúval. Mark Hill - nek bejössz.

- Az ki? - kérdeztem nevetve.

- Az a nagydarab gyerek. - mondta és oda bökött ahhoz, aki Haley - vel és Daniel - lel ült.

- Hát nekem meg egyáltalán nem tetszik. - szisszentem fel.

- Egyébként nincs rokonod New Orleans - ban? Nagyon hasonlítasz valakire.

- Nincs, de ez gyakran megesik nem? Mármint, hogy hasonló személyisége van két embernek.

- Ez esetben nem. Túlságosan is megegyezik. Mintha ugyan az - az ember lenne más testben. Persze a külsőd is.... Nagyon hasonló. Mintha a testvére lennél.

- Nincs ott rokonom. - hagytam rá a furcsa kérdést. - És testvérem sincs. Lett volna, de anya három éves koromban elvesztette a babát. 

Oda értünk a tanterembe és még nem volt bent a tanár, úgyhogy végre megnyugodtam. Ez az utolsó óra és sajnos már csak egy hely volt, tehát kénytelen voltam odaülni. Hihetetlen, hogy se tornaóra, se David mellett nem ül senki. Mintha az emberek félnének tőlük. Bár be kellett vallanom magamnak, hogy ez marhaság, hiszen nagyon barátságosak. David az egész órát figyelemmel kísérte, ellenben velem. Rajzolgatni kezdtem a füzetemben és párszor hallottam, hogy David felnevet. Nyílván kileste a rajzom. Bár, még magam sem tudom, miféle firka van benne, de jobb volt, mint a tanárt hallgatni. Főleg, hogy én ezt már tanultam. A kisujjamból ráztam ki az egész tételt. De komolyan minek figyeljek, amikor már úgy is tudom? Aztán egy hosszú idő után végre vége lett az órának és mehettem haza. Elindultam és a kocsiban elemeztem, hogy milyenek is a tanárok. Mr. Joe Lewis igazán jól tanít és eddig ő volt a legkedvesebb is a tanárok közül. Még ha nem is figyeltem annyira az óráján. Viszont mentségemre szolgáljon, hogy füleltem és abból mindent megértettem. Azért is jó tanár, mert nem kellett bemutatkoznom és még írnom sem, csak figyelnem. Bár a következő órákon nekem is ugyan úgy kell majd jegyzetelnem, mint mindenki másnak. Na de Mr. Lambert a matek tanár, egyszerűen szörnyű. Mrs. McThermon is utálatos, ahogy Angela mondta. Már is tudom, hogy ki fog engem kikészíteni itt létem alatt.

  Amikor hazaértem megcsapta az orrom a finom illat. Anyu sütési tudománya....Gondolhattam volna. Bementem a konyhába és beleszagoltam a levegőbe.

- Hű micsoda illat anyu!

Benéztem a sütőbe, ahol épp egy tepsi piskóta sült.

- És még jól is néz ki! Gratulálok, remélem az íze is ilyen tökéletes lesz! - dicsértem meg anyát.

- Még jobb! De most ülj le ide szépen… - mondta és megpaskolta a mellette levő széket. Kicsit megijedtem! Ugyan mit tehettem?

- Igen? - mondtam óvatosan. Hiszen jobb félni mit megijedni. De a félelmem alaptalannak bizonyult.

- Mesélj milyen volt a suli? Normálisak veled? Na és a tanárok? - Megkönnyebbültem, hogy csak erről van szó… Már azt hittem csináltam valami rosszat és még csak nem is tudok róla.

- Igen. - nyugtattam meg anyát… - Nagyon kedvesek velem. Mindenki, kivétel nélkül! - Bár azért Cornelia igazán ellenszenves… Tettem hozzá magamban. - És a tanárok is. Különösen Mr. Lewis.

- Joe Lewis? - kérdezte apám, aki épp akkor lépett be a konyhába. - A Spanyol tanár? Én is nagyon szerettem. Ja, és tudtad egyébként, hogy ő az igazgató is? - tette hozzá mosolyogva.

- Szeretted? - hüledeztem.

- Nem is tudtad drágám? - kérdezte anyu. - Apád is idejárt a Ballard - ba.

- Ezt elfelejtettétek megemlíteni. Szóval akkor azért tudta már a fél suli, hogy megyek. - ezt már szinte nem is kérdeztem...

- Bizony ám! - nevetgélt apa. - Jó helyed van abban az iskolában.

- Viszont Mr. Lambert és Mrs. McThermon azt hiszem, már is feni rám a fogát. - mondtam és elhúztam a számat.

- Ez már családi hagyomány drágám. - nevetett fel. - Engem sorozatba meg akartak buktatni.

- És meg is buktattak?

- Igen, mert sose adta meg a megfelelő jegyet, de csak nekem.

- Kitűnő, akkor én is erre számíthatok?

- Őszintén? - kérdezte és én bólintottam. - Igen.

- Nahát, már is jobban érzi magát. - mondta anyu. - Egyébként Sarah majd ma Amanda hívni fog.

- Tudom. - mondtam. - Egyébként ma éppen a barátaimmal beszélgettem és valahogy szóba jött a testvér téma. Nekem nincs rokonom New Orleans - ban aki hasonlít rám, vagy én hasonlítok rá? - kérdeztem kíváncsian. Anya titokban apára sandított, majd zavartan pislogni kezdett.

- Nem kicsim. Nincs ott… Semmiféle rokonod.

- És mi történt az öcsémmel? - kíváncsiskodtam tovább.

- Már megbeszéltük, Sarah. - mondta apa is zavartan, majd a fejét vakargatta.

- Valamit titkoltok? - kérdeztem gyanakodva, a szemem pedig hol anyára, hol pedig apára járt.

- Nem. - vágta rá anya és kínjában felnevetett. - Csak nem értjük miért vallatsz erről. Már mondtuk, hogy a babát elveszítettem. Semmi más. Ja és verd ki a fejedből, hogy neked rokonod van New Orleans - ban. Még a végén egyszer azt is megkérdezed, mi vagyunk - e a szüleid.... - ismét kínjában nevetett, én pedig elszégyelltem magam. Igaza van. Hülyeség, hogy kétségeim merültek fel.

- Most felmegyek.

- Rendben. - mondta anya.

 

 Miközben felmentem, azon gondolkodtam, hogy Mr. Lewis még is mikortól taníthat ott ha apa tanára is volt... El akartam kezdeni számolni, de inkább abba hagytam. Még a végén elszámolom magam, ami több mint valószínű. Végül is van olyan tanár, aki 30 - 35 évet is tanít! Még is azok, hogy bírják annyi ideig? Én már egy év után az idegosztályon kötnék ki a sok diáktól. Főleg, hogy egyesek olyan betegek... Amikor felértem bekapcsoltam a tv - t és váltogatni kezdtem. De semmi érdekeset nem találtam, úgyhogy rátettem egy zene csatornára és annyi hangerőt állítottam rá, hogy halljam, ha Amanda hívna a lenti vezetékes telefonon. Átöltöztem valami kényelmesebb nadrágba és felvettem egy vékony pulóvert, aztán ledőltem egy kicsit az ágyra. A plafont bámultam. Megpróbáltam felidézni a biológia órát és a menzán történteket. Angela, Kevin és....David. Hogy lehet ilyen fekete a szemük? Na és vajon, hogy lehetnek ennyire szépek, gyönyörűek elbűvölők és még sorolhatnám? Nem láttam még olyan testvéreket, akik ennyire mások. Teljesen, mint egy filmben vagy nem is tudom. Hát azért, szerintem. Megirigyelhetné őket bárki az iskolában. Még Cornelia Stanley is, aki olyan ellenszenves velem. Tudnék különböző jelzőket is használni rá, de ha ő nem bánt, akkor én miért tenném? Oda lent csörrent a telefon és anyám felkiabált. Nahát, ez igen gyors volt Amanda.

- Sarah, Amanda az! - gyorsan felugrottam az ágyból és leszaladtam a lépcsőn. Kikaptam anyu kezéből a telefont és beleszóltam.

- Szia, hogy vagy?

- Szia Sarah, jól vagyok, kösz. Lesz mit mesélnem, ha találkozunk! - lelkesedett.

- Mikor jössz?

- Azt hiszem, hogy szombaton délután kettő körül ott leszek a géppel.

- Rendben akkorra ott leszek a repülőtéren!

- Sarah milyen nap van ma?

- Csütörtök. Miért?

- Jaj Sarah! Grace születésnapja! - Grace az a lány, aki egyszerűen ki nem állhatott! Én se nagyon kedveltem és Amanda sem… Csak nem barátok lettek?

- Jóban vagy vele? - kérdeztem és reméltem, hogy nem lesz a válasz.

- Ugyan már tudod, hogy mennyire utálom! De nagyon vicces volt a mai nap! Grace megbotlott az utolsó lépcsőfokon és előreesett! Egyenesen Adam elé!

- Adam? És mi van vele?

- Hogy - hogy mi? Grace bele van esve Adam - be! Most már szó szerint is! - vihogott Amanda és én is vele együtt.

- Megnéztem volna! - röhögcséltem - De ha szombaton jössz, akkor kibeszéled magad! Már nagyon várlak!

- Azt ajánlom is! - még mindig nevetett. – Na, most megyek Sarah, még tanulnom kell és gondolom neked is. Szia!

- Szia. - mondtam és letettem a telefont. Anyu nézett ki a konyhából.

- Megkóstolod a sütim? - kérdezte és közben intett, hogy menjek be.

- Hát persze. - aztán bementem a konyhába, felkaptam egy szelet süteményt és beleharaptam. Majdnem kiköptem, mert olyan forró volt. Egy hosszú percig ízlelgettem és fintorogtam, majd megjött az ítélet!

- Ez csodás anyu! - mondtam komolyan.

- Hát persze, hogy az. - mondta és ő is nevetett.

- Mint egy kis konyhatündér. Vagy konyhaboszi. - én tovább nevettem, de ő nem. Hirtelen komoly képet vágott, én pedig kiviharzottam a konyhából egyenesen fel az emeletre. Még mielőtt felértem volna apu odaszólt nekem.

- Sarah gyere csak egy kicsit! - mondta, én pedig vissza lementem. Kinyitotta a dolgozószoba ajtaját és előreengedett. Amióta itt lakunk nem is jöttem be még ide. Mondjuk általában, mint a régi házunkban, ez is kulcsra volt zárva, amikor apa nem volt bent, bár tudtam, hol van a pótkulcs, mivel volt, amikor előttem tette el. Annyira más volt ez az egy szoba, mint a többi. Még a levegő is a nyugodt munkáról árulkodott. Apa leült egy bőrfotelba és intett, hogy én is üljek le. Vajon az ügyfelekkel is így viselkedik? Mi lehet olyan nehéz apa munkájában? Eladni egy - egy ingatlant... Ez olyan nagy ügy? Igaz, bizonyára elég nagy ügy lehet. Mert akkor nem kellenének hozzá szakemberek.

- Arról lenne szó, hogy valamikor be kéne mennem Portland – be, mert van arra egy megrendelő. Anyádnak nem akarok szólni, mert estére hívtak, és nem tudom, elhinné - e... Érted... – Na igen, hogyne érteném.

- Szerintem anyu nem az a féltékeny típus.

- Igen tudom, de a nőkön nem mindig lehet kiigazodni. - bocsánatkérő pillantást vetett rám majd folytatta - Egy nagyon fontos ügyfél és nem hagyhatom elúszni az egészet.

- Nő vagy férfi? - Ezt már meg kell kérdeznem.

- Férfi.

- Csak, hogy lenne - e rá oka anyunak a féltékenykedésre...

- Persze, hogy nem kicsim tudod nagyon jól, hogy nagyon szeretem! Soha nem volt és nem is lesz....- Félbeszakítottam, mert egy nagyon fontos dolog jutott az eszembe.

- Ugye nem törvénybe ütköző?

- Nem! Csak egy óriási ingatlant kell eladni. És ha nem megyek el, azt mondta Mr. Peter Kingstone, hogy felkeres mást.

- Értem és mi lenne a teendőm?

- El kéne menned itthonról valamelyik barátnőddel, vagy ha még itt lesz Amanda Wilson, akkor vele. És majd azt mondjuk Rachel - nek, hogy veled vagyok.

- Nem tetszik ez nekem... Mármint nem a te részedről apa, hanem úgy az egész. - vallottam be neki.

- Ugyan kicsim nincs mitől félni.

- Vigyázz magadra és szólj előtte. De biztos, hogy ne kísérjelek el? - Azért még is megkérdezem tőle.

- Sajnos nem lehet. De tényleg, ne aggódj, hiszen soha nem csalnám meg Rachel - t. Ha ő már nem élne, akkor se kéne más. - mondta.

- Rendben. Amúgy szombaton jön Amanda.

- Oké. – mondta, én pedig elindultam a szobámban, de még az ajtóban visszanéztem. Nagyon fontos neki ez a megrendelés, szóval nem szabad eltiltani tőle. És nem is tudnánk, mivel mindenféleképpen elmenne. Oda fent még gyorsan átnéztem a matekot, és még szétnéztem a szobában, hogy van - e valamire szükségem. És igen van. Még van egy kis időm, hogy elmenjek a boltba. Már tegnap is kérdeztem anyáékat, hogy van - e itthon képkeret. Van egy családi fotó, amit még két hete készítettünk. Amanda is rajta van, hiszen jó formán ő is a család tagja. Felöltöztem és elindultam le a lépcsőn. Beszóltam anyáéknak, hogy elmegyek a boltba. Esett az eső, sőt inkább szakadt. Gyorsan beszálltam a kocsiba és felcsavartam a fűtést, majd elindultam a belvárosba. Találtam egy megfelelő ajándékboltot. Beálltam a kocsival a parkolóba, majd megvettem a képkeretet. Amikor hazamentem észrevettem, hogy nem kapcsoltam ki a tévét. Csak egy ujjal hozzáértem a képernyőhöz és az kikapcsolt. Lehet, hogy nem sokáig bírja már ez sem. Pedig nem rég kaptam anyáéktól.

Inkább lezuhanyoztam és befeküdtem az ágyba.

 

  A menzán nem ültem át Burke - ékhez, végül is tegnap is csak azért voltam ott, hogy bemutatkozzak. A két fiú nagyon ideges volt valamiért és egymásra veszekedtek, aztán Angela inkább felállt és otthagyta őket. Elindultam az órára és Mark lépett mellém.

- Nem jössz el hozzánk? – kérdezte, és én csodálkozva néztem rá.

- Hozzátok?

- Ott lesz Haley, Daniel, Cornelia meg mindenki más is.

- Burke - ék is? - kérdeztem reménykedve.

- Nem, dehogy! - vágta rá. Úgy látom, Mark nem igazán kedveli őket. Vajon azért mert féltékeny rájuk?

- Sajnálom, de ma még van egy csomó elintézni valóm. - mondtam aztán bementem az órámra és leültem. David kicsit késett az óráról, de Mr. Lewis nem szólt érte semmit.

Délután arra gondoltam, hogy kimegyek a parkba, amit meg is tettem és kivittem magammal egy könyvet olvasni. Fél óra múlva eleredt az eső, úgyhogy elsétáltam oda, ahol az autók sorakoztak. Akkor láttam, hogy Kevin és David ismét veszekednek.

Mit keresnek itt?

Megálltam a fánál, hogy ne vegyenek észre.

- Én megcsinálom! Tudod nagyon jól, hogy Peter Kingstone… - mondta Kevin David - nek, de ő félbeszakította.

- Nem lehet, sajnálom! Képtelen lennék rá! Nem leszek gyilkos.

- Ha te nem jössz, majd én megcsinálom egyedül! - Kevin elindult, de David megszorította a nyakát és nekilökte a kocsijához.

- Én nem tartom a hátam miattad! Elegem volt a régebbi ügyeidből! - hátra hőköltem. Mi van? Valami rosszban sántikálnak ez tény. De remélem, hogy apának ehhez semmi köze nem lesz, mivel azt hiszem, ő is vele találkozik.

- Nem is akarom! - Aztán Kevin meglökte az öccsét és beszállt az autóba. Otthagyta a szakadó esőbe David - et, én pedig visszamentem két lépést és hangosan elindultam felé.

- Áh szia David! - köszöntöttem, mintha nem is hallottam volna semmit.

- Szia. - látni, hogy még mindig nagyon dühös volt.

- Mit csinálsz itt egyedül?

- Semmit. - mondta, aztán, hogy valamivel jobb hangot üssön meg, így folytatta: - Kevin - nel voltam, de ő már elment.

- Az ő volt a kocsiban? Na és, hogy mész haza a szakadó esőben?

- Majd sétálok. - vetette oda.

- Szó sem lehet róla. Lassan besötétedik David, haza viszlek rendben? - nagy meglepetésemre David beleegyezett.

- Azt hiszem nekem kéne vezetnem Sarah. – mondta, amikor épp be akartam ülni a kormánykerék mögé. Nem mertem tiltakozni, úgyhogy elindultam az anyósüléshez. Elindult az autóval, de nem volt valami ismerős az amerre ment.

- Merre laksz? - kérdeztem. Közben figyeltem, hogy merre is megy, mert valahogy vissza is kell jönnöm onnan.

- Majd meglátod.

- Miért hagyott csak úgy ott Kevin? - kérdeztem.

- Sürgős dolga akadt. - mondta tárgyilagosan.

- Legalább haza vihetett volna. - mondtam és innentől kezdve csendben ültünk egymás mellett. Egy kis idő múltán megérkeztünk.

- Itt is vagyunk. Bejöhetsz, ha gondolod. – na, erre nem számítottam! Bemenni? Csak bólogattam, majd kiszálltam. Kinyitotta nekem az ajtót, én pedig beléptem. Gyönyörű volt a ház. Csak egy kicsit sötét. De olyan, mint régen azok a kastélyok. És minden bútor antik darab....Hihetetlen!

- Ez gyönyörű. - mondtam.

- Igen az. - mondta David és letette a kulcsát az asztalra, majd levette a vékony dzsekijét. Nem figyeltem a hátam mögé, de amikor megfordultam, Kevin - t találtam ott. Hirtelen nagyon megijedtem és a torkomhoz kaptam.

- Na hát Sarah! Isten hozott nálunk! - üdvözölt.

- Hogy kerültél a hátam mögé?

- Könnyen. - mondta mosolyogva.

- Oké, de nem kéne halálra ijeszteni. - mondtam neki és felnevettem.

- Rendben Sarah, nem foglak. - mondta és rám kacsintott. - Csak nem randi?

- Ha neked lehet, nekem is. - mondta David komolyan.

- Ki mondta, hogy nem lehet tesókám? - kérdezte.

- Ha már itt vagy miért nem hoztad el David - et? - kérdeztem.

- Mert én sietek Sarah.

- Azt látom. - mondtam és felnevettem.

- Lebuktam. - vágta rá és összeborzolta a hajam. – David gondold meg, amit mondtam. - majd hozzám fordult. - Engedelmével. - aztán sarkon fordult és kiment a bejárati ajtón.

- Milyen udvarias. - jegyeztem meg és erre David felhorkant. - Összevesztetek?

- Igen. - vallotta be.

- Miért? - Kíváncsiskodtam tovább, de valószínű, hogy úgy sem fogja elmondani. Valahogy szóba kell hoznom Mr. Peter Kingstone - t.

- Mindegy, egyébként mit kerestél ott a parkolóban? - Remek tudom már, hogy fogom szóba keríteni!

- Összevesztem apával egy ügyfele miatt és inkább elmentem a parkba olvasni, hogy eltereljem a gondolataimat. - Elindult a konyha felé, én pedig utána mentem.

- Kérsz valami üdítőt?

- Igen köszönöm.

- Na és milyen kliensen? Mi a baj vele?

- Van egy ügyfele, aki kikötötte, hogy csak egyedül jelenhet meg apa az este. Mr. Peter Kingstone azt mondta neki, hogy ha nem megy, akkor keres egy másik… - nem tudtam befejezni a mondatomat, mert közbeszólt.

- Peter Kingstone? Biztos vagy benne?

- Igen, miért talán ismered?

- Nem... Vagy is igen. De nem tudnád édesapádat rávenni, hogy ne találkozzon vele?

- Miért?

- Csak! - már megint dühös. Ki ez a Peter Kingstone? Miért akarja David annyira, hogy apu ne találkozzon vele?

- Sajnálom, de már próbáltam lebeszélni róla. Hajthatatlan és mindenáron menni akar.

- Mikor?

- Nem tudom, nem mondta. De majd szólni fog nekem előtte, mert Amandával úgy kell tennem, hogy anyu azt higgye, velünk van.

- Ne ezt ne csináljátok. Ha minden áron menni akar, akkor tudjon róla édesanyád. Mond meg neki, hogy szóljon Mrs. Rachel - nek.

- Honnan tudod az édesanyám nevét? - nem válaszolt, úgyhogy megittam a kólát és letettem az asztalra.

- Ugye tudod, hogy furán viselkedtek? - kérdeztem tőle, hogy tisztában legyen azzal, gyanakszom.

- Menned kell, már teljesen sötét van. - terelte el a szót.

- Rendben. - kikísért az autóhoz és megvárta, még beszállok. Aztán még annyit mondott, hogy holnap találkozunk és én elhajtottam. Hazafelé azon gondolkodtam, hogy mit mondjak apának, hogy ne menjen el. Vagy, hogy szóljon anyának hova megy. Nyolc óra elmúlt. Még fél hétkor elindultam otthonról. Már biztosan aggódnak! Mi lesz, ha apának valami baja lesz és anyu nem fog tudni róla, hogy apa ott volt? Nem bocsátanám meg magamnak! Csak én tudom, hogy apu akkor hol lesz. Annyira megfeledkeztem a külvilágról, hogy észre sem vettem a házat és majdnem túlmentem. Olyan erővel tapostam a fékbe, hogy az sikított. Még mindig esett az eső, de már nem annyira, mint amikor elindultam itthonról. Kezembe vettem a könyvet és bementem a házba. Apu jött ki a dolgozószobájából.

- Hol voltál ennyi ideig? Azt hittem már átment rajtad a park fűnyírója! - nevetett.

- Csak akart. - mondtam neki és én is nevettem.

- Amúgy azt hittem már itthon vagy.

- Azt hiszed, be tudnék osonni bárhova is? – kérdeztem, mivel tudtam, hogy soha sehová nem sikerülne bemennem anélkül, hogy ne csapnék nagy zajt.

- Nem. - vágta rá.

- Na, ugye. Te mit csinálsz idekint? - kérdeztem.

- Állok? - kérdezte ő is és úgy nézett rám, mint aki nem normális.

- Nem úgy értettem. – mondtam, és a plafonra néztem.

- Éhes vagyok. - vallotta be.

- Oké, de előtte beszélnem kell veled! - láttam rajta, hogy hirtelen megijedt, mert elég komolyan rámordultam.

- Rendben, de csak szólok, még mielőtt megvádolnál, nem én ettem meg a csokidat, amit a cipős szekrénybe dugtál! - aztán bementem a dolgozóba.

- Nem is dugtam semmit oda. - mondtam.

- Akkor ne szólj anyádnak, hogy megettem. - adta meg magát végül, aztán leültünk mindketten oda ahol még pár órával ezelőtt beszélgettünk. Amikor már mind ketten elhelyezkedtünk, neki kezdtem a mondanivalómnak.

- Apu nem mehetsz be Portland - be ahhoz az emberhez!

- Azt hiszem ezt ma már megbeszéltük. - mondta.

- De az óta történt egy s más.

- Valóban, és mi? - kérdezte óvatosan.

- Elmentem a parkba olvasni... - már megint félbeszakított.

- Lényeget Sarah!

- A francba apa a lényeget mondom! - ordítottam, aztán elkezdtem hadarni. - Elmentem a parkba, és amikor haza indultam, találkoztam az évfolyamtársammal! Valahogy szóba jött az, hogy el akarsz menni egy ügyfeledhez.

- Nem lett volna szabad senkinek sem beszélned róla! - nem figyeltem rá és folytattam.

- Nem tudom, hogy honnan, de szerintem, ismeri azt az embert, és azt mondta, beszéljelek le róla, vagy ha nagyon menni akarsz, akkor szólj anyának, mert ha bármi baj történne, akkor ne én legyek a felelős!

- Ugyan már mi baj lehetne? - horkant fel apám, de legbelül szerintem ő is érezte, hogy igazam van.

- Soha nem lehet tudni! Apa rengeteg olyan ember járkál az utcán, aki bármit képes tenni veled. - úgy láttam, elgondolkodik azon, amit mondtam.

- Igazad van Sarah. Elmondom Rachel - nek, hogy hova készülök, de nem fogom lemondani ezt a remek ajánlatot ezért.

- Rendben. - egyeztem bele.

Már ez is jobb, mint amit elterveztem. Felálltam és odamentem hozzá.

- Jó éjt apu! - adtam egy puszit az arcára és felmentem a szobámba. Nem tudtam aludni egész éjszaka azon agyaltam, hogy mit kéne csinálnom apával. Lehet, hogy követnem kéne Amandával, vagy szólni David - nek. Tényleg David – ről jut eszembe, mi van, ha ő Peter Kingstone - nal van? Végül is hallottam mit beszéltek Kevin - nel. Kevin, Peter Kingstone és David valamit eltitkolnak. Mi van, ha bántani akarják apát, de azon veszekedtek, hogy David nem lenne rá képes? De ha mégis akkor David miért kérné, hogy apa ne menjen oda? Istenem akárhogy is van, nem hagyhatom, hogy bármi baja legyen! Elkezdtek potyogni a könnyeim. Ha apának bármi baja lesz, akkor nem tudom, mit csinálok Burke - ékkel. Nem lesz jó vége, az biztos, bár elképzelésem sincs, mit tennék akkor. Nem tudtam elaludni, úgyhogy inkább elkezdtem számolni a báránykákat. Amikor kicsi voltam, bevált és azt hiszem most is, mivel sikerült pár percen belül elaludnom.

  Reggel az ébresztő megint a szokásos módon keltett. Azt hiszem valamit át kéne rajta állítani, mert már nincs is nyár. Felültem az ágyban, de megszédültem. Éreztem, hogy lüktet a fejem. Megvártam még elmúlik, aztán felkeltem. Kibotorkáltam a fürdőszobába, hogy rendbe tegyem magam, de az a Sarah Harmon nem egyezik meg azzal, akit ismertem, aki én magam vagyok vagy inkább voltam. Látni, hogy nem sokat aludtam és azt is, hogy sokat idegeskedek és aggódok. Lezuhanyoztam, megfésültem a hajam és fogat mostam. Na így már valamivel emberibb a formám. Vissza bementem a szobámba és kajtatni kezdtem. Megtaláltam, amit kerestem. A családi fotót, amit tegnap ki akartam rakni a falra a képkerettel, de elfelejtettem. Most felraktam és egyszerűen csodásan festett az íróasztal felett. A narancssárga színű falamon nagyszerűen néz ki! Lementem és hozzáfogtam a reggelimhez.

- Jó étvágyat! - mondta apa és anya szinte egyszerre.

- Kösz. - anya kiment a konyhából, be a szobájukba és keresgélt valamit.

- Beszéltem Rachel - lel. - mondta apa, és közben az újságot lapozgatta. - Beleegyezett.

- Látod apu mennyivel jobb így elintézni a dolgokat? És tudja, hogy kicsit groteszk a fickó?

- Szerintem meg nem az, de ha még is, akkor felesleges neki is aggódnia nemde bár?

- Igazad van. - helyeseltem. Tudom nagyon jól milyen az, amikor anya aggódik és lehet, hogy alaptalanul.

- Kedden este megyek. - nyelt egyet. Csak bólintottam, mert hallottam, hogy anya éppen most indul vissza. Felálltam és leöblítettem a reggelit egy kis tejjel.

- Mit sutyorogtok? - kérdezte anyu.

- Mi aztán nem csinálunk olyat! - mondtam és felnevettem. Apa megköszörülte a torkát.

- Csak arról, hogy mikorra várható Amanda. - hazudta apa, és én csúnyán néztem rá.

- Tényleg, mikorra? - kérdezte anya.

- Holnap. - mondtam és elmostam a tányérom.

- Már nem fogsz unatkozni. - mondta.

- Meddig lesz itt? - kérdezte apa.

- Ameddig akar. - vágtam rá.

- Persze, nyugodtan. - adta meg magát.

- Nem igazán beszéltünk róla... Azt hiszem sokáig.

- Akkor beszélj Joe Lewis – szel. - mondta anya. - Kérdezd meg, hogy ilyenkor mi a teendő.

- Jó, de most indulok. - adtam nekik egy - egy puszit. Kimentem és csodálkozva néztem az égre. Hihetetlen már megint esik... Vagy még mindig?

 

 Daniel matekórán folyton nevettetett, ezért ránk szólt Mr. Lambert, hogy fejezzük be, vagy ha annyira tudjuk az anyagot, akkor tartsuk mi az órát. Persze az óra hátralévő részén meg se mukkantunk. Daniel elkísért tornateremig és addig folytatta még be nem mentem a lányöltözőbe. Van egy olyan érzésem, hogy tetszem Daniel - nek, de inkább nem is gondoltam erre. Kínkeservesen átöltöztem, és amikor vettem fel a melegítőt, majdnem beestem a mosdóba. Haley megfogott még mielőtt dobtam volna egy hátast, de a többiek kinevettek. Órán Cornelia szájba dobott egy lányt kosárlabdával és az majdnem neki ment. Cornelia persze szívesen állt elébe, de Nina Faraday, Mark egyik, ex barátnője leállította őket. Úgy vettem észre, hogy Cornelia akármennyire csajos, a verekedést nem nagyon utasítja el. Biológián Angela nagyon kedves volt és azt mondta, üljek át menzán az ő asztalukhoz. Lehet, hogy csak azért akarja, hogy kikérdezzenek apám ügyéről. Mindenesetre elfogadtam a meghívást. A menzára menet találkoztunk Haley - vel is és mondtam neki, hogy ma Angela - val ebédelek. Haley sajnálta, hogy nem velük leszek, de Cornelia majd kiugrott a bőréből örömében. Látni, hogy mennyire utál, de hogy mi baja velem, azt nem tudom. Amikor leültem Kevin és David közé, Angela kuncogott, de nem értettem miért.

- Beszéltél apáddal? - kérdezte David. Hát persze gondoltam, hogy ezért hívtak csak ide.

- Szóval ezért hívtatok ide. - mondtam sértődötten.

- Nem csak ezért. Legalábbis én nem. - mondta Kevin. - De ez egy fontos téma nem gondolod? - felsóhajtottam és válaszoltam az előző kérdésre.

- Igen, beszéltem. Szólt anyának is, hogy megy. - válaszoltam közömbösen, vagy legalábbis csak próbáltam úgy.

- Az is valami. - mosolygott rám David.

- Próbáltam lebeszélni, de ő meg van győződve róla, hogy egy rendes emberrel van dolga.

- Nála rendesebbet még nem láttam. - mondta Angela gúnyolódva.

- Peter Kingstone? Miért is akarnak találkozni? - kérdezte Kevin.

- Ő is csak egy ügyfél. Apám azt mondta, hogy egy óriási ingatlant kell eladnia, és ha nem egyedül megy, akkor keres majd mást.

- És a drágalátos apád elragadtatva rohan a karjaiba! Mondhatom nagyon szép! - mondta merő gúnnyal.

- Mert nem tudja felfogni, hogy ez az ember veszélyes is lehet. - mondtam, de fogalmam sem volt, hogy tényleg az - e.

- Jól mondod. - szólt közbe Angela. - Igen veszélyes férfi.

Itt az ideje, hogy feltegyem a legfontosabb kérdést tőlük.

- Ismeritek valahonnan ezt az embert?- közben ittam egy kicsit az ásványvizemből.

- Hallottunk róla pár dolgot, de ebbe nem szívesen kezdenék bele. - mondta David.

- Miért nem? - kérdeztem.

- Mert ez nem tartozik rád. - válaszolta Kevin.

- Az én apámmal találkozik, vagy a tiéddel? - kérdeztem dühösen.

- Az enyémmel nehezen. - mondta.

- Legalább annyit, hogy jót vagy rosszat?

- Nagyon rosszat! - Kevin szemmel láthatóan mulat rajtam.

És most, hogy közöttük ülök, jobban is látom őket. Az egész menzán nem látok náluk gyönyörűbbet, de Angela - val se szívesen szállnék szembe. Életemben nem láttam még olyanokat, mint ők! Hogy lehet?

- Lesz valami programod holnapra? - kérdezte hirtelen Kevin. Láttam, hogy a testvérei csúnyán néztek rá, különösen David.

- Igen lesz. Amanda a barátnőm ellátogat hozzánk Londonból.

- Londonból? - hüledezett. - Te is ott laktál, biztos jó hely. Voltam már ott még nagyon régen. Csúnya ügyek miatt. - mondta gúnyolódva, majd hozzátette. - Be jöhetnétek hozzánk is ha arra jártok! - ajánlotta fel.

- Nem is tudom. Ti otthon lesztek?

- Mi mindig otthon vagyunk. - bíztatott.

- De lehet, hogy inkább megnézem magamnak ezt az ügyfelet. - David és Angela összenéztek kitágult szemekkel, de Kevin csak mosolygott

- Nem lenne olyan jó ötlet, hogy apád után menj! - szólalt meg Angela kimérten.

- Miért nem? - kérdeztem.

- Te magad is mondtad, hogy veszélyes. - válaszolt ismét Kevin és hangosan felnevetett.

- Inkább nekem essen bajom, mint apának.

- Úgy készülünk akkor, hogy kedden utána megyünk, és ha bármi baj lenne, mi megvédjük. - mondta David, és itt lezártuk a témát. Elindultunk órára, de nem nagyon figyeltem a tanárra. Amikor kicsengettek David vetett rám még egy pillantást és azt mondta vigyázzak magamra. Aztán már ott sem volt. Haza fele mentem az jutott eszembe, hogy vehetnék valami ajándékot Amandának, úgyhogy szétnéztem a városban. Találtam is egy arany karperecet, ami még olcsó is. Ingyen gravíroztak bele két szót. Haza mentem, és el kezdtem kutatni egy ajándék tasak után. De sehol nem találtam. Lementem és megkérdeztem anyut, hogy neki van - e. Talált is egyet.

- Ez tökéletes, kösz, anya!

- Szívesen kicsim. Egyébként hallottad, hogy apád hova megy kedden? - kérdezte.

- Persze mondta még tegnap. Miért?

- Csak aggódom egy kicsit. Tudod, rossz elő érzetem van. – Na, ez már nem jó jel. Nem csak nekem, de anyunak is, ráadásul David és a testvérei is ezt mondják, de még apu is tudja, hogy valami nem jó. Legalábbis remélem, hogy tudja.

- Ne aggódj anyu, ez csak egy ugyan olyan ügyfele, mint a többi. Alaptalan a félelmed! - mondtam, de még én se nagyon hittem el.

- Lehet, hogy igazad van! Csak a falra festem az ördögöt. - adta meg magát végül. És már saját magán nevetett!

- Igen. - helyeseltem, aztán csengettek. Apa is odaindult, hogy kinyissa az ajtót és hagytam neki. Meg akartam fordulni, hogy felmenjek a szobámba, de meghallottam valaki hangját és lecövekeltem.

- Elnézést Mr. Harmon, Sarah itthon van? - kérdezte David.

Odakint mintha dézsából öntötték volna, úgy szakadt az eső. Kevin mosolyogva intett nekem, de David egyáltalán nem volt jókedvű.

- Kevin? - kérdezte apa elhalt hangon.

- Öhm ismeritek egymást? - kérdeztem kíváncsian.

- Csak.... Látásból. - mondta apa, majd mosolyogni próbált.

- Visszahoztuk a könyvet, Thomas. - mondta Kevin.

- Milyen rendesek vagytok fiúk... Na és ezért kellett ketten jönnötök? - kérdezte apu és láttam rajta, hogy ez az a hangnem, amit mindig is használt, amikor fiúkról volt szó.

- Köszönöm. - mondtam és elvettem a könyvet, ami egészen száraz volt.

- Nahát, vendégek? - kérdezte anyu.

- Csak a könyvet hoztuk el Mrs. O'hara, amit Sarah nálunk hagyott. - mondta David barátságosan.

- Nyugodtan tegezzetek engem is és Tom - ot is. - mondta anyu és apa mérgesen nézett rá. Viszont anya furcsán méregette Kevin - t. Ez nem tetszett. Mintha félne tőle, vagy nem is tudom....

- Vacsorázzatok itt. - mondta apa hirtelen.

- Rendben. - vágta rá Kevin és David értetlenkedve nézett rá. Tudtam, hogy anyu éppen akkor készítette el a vacsorát, úgyhogy már is bementünk a tágas konyhánkba, aminek egy része inkább ebédlő. David és Kevin helyet foglaltak és anyu tálalni kezdett.

- Annyira örülök, hogy Sarah - nak ilyen barátai vannak. - mondta anya.

- De hát nem is ismered őket anyu. - mondtam és felnevettem.

- Tudod, hogy anyád leszűri a rosszfiúkat. - mondta apám mosolyogva, majd lezseren hozzátette. - És én is. - Anyu kiment, mivel ő arra hivatkozott, hogy evett, így kihagyja a vacsorát.

- Csak nem ti lennétek azok, akik megkérték Sarah - t, beszéljen le a munkámról? - kérdezte apu nagy meglepetésemre.

- Igen Thomas. - mondta David.

- Mi ennek a valódi oka? Tudtok valamit Mr. Kingstone - ról?

- Peter veszélyes ember. - mondta Kevin és rám nézett. - Rád és a családodra nézve is. Tom, hiszen bízhatsz bennem. Tudod. - nem értettem Kevin - t és apát. Mintha már vagy ezer éve ismernék egymást. Furcsa volt.

- Ennyire ismeritek? - kérdeztem már én is érdeklődve.

- Igen, de erről nem igazán beszélhetünk.

- Megértem, nekem is volt már ilyen, hogy nem beszélhettem valamiről. De ha a családomat is fenyegeti valami veszély, akkor kivételt lehet tenni nemde bár?

- Még nem biztos, hogy bármi baj adódhatna. - mondta David.

- Akkor inkább odafigyelek az eseményekre. - zárta le apám ezt a témát.

- Egyébként csinos kis ház. - jegyezte meg Kevin, majd nyomatékosan apámra nézett. - Jó helyet választottatok.

- Segítettek benne. - mondta apa és cinkosan mosolygott Kevin - re. Aztán egészen más dolgokról kezdtünk el beszélgetni. Időközben apu megbékélt a két sráccal és nagy beszélgetésbe elegyedtek. Anyu is visszajött, hogy a család továbbá a baráti társaság együtt lehessenek. Amikor elmentek, én visszamentem a szobámba. Elpakoltam mindent, aztán lefeküdtem, hogy kizárjak mindent az agyamból. De valami sosem akart távozni! Egy név, egy hozzá tartozó testtel, ami nem másé volt, mint David - é. Aztán álmodtam.

 

  Ott álltam egy sötét sikátorban és féltem! De nem véletlenül voltam ott. Valami nagyon lassan közeledett hozzám.

- David? - kérdeztem tőle. David volna az? Egyre közelebb jött. Valamit szorítgattam a kezemben....Egy karót!

Aztán kirajzolódott a fényben az alakja, és egy nő állt velem szemben!  Mindössze öt lépésre, aztán megszólaltam.

- Ki vagy? - kérdeztem tőle, de nem válaszolt, hanem rám vetette magát, én pedig éreztem, hogy torkomba harap. Mindez annyira hihető volt, hogy felsikítottam és leestem az ágyról.

Fuldokoltam és a torkomat szorítottam, aztán nagy nehezen levegőhöz jutottam, majd őrült köhögésbe kezdtem. Ránéztem az órára és döbbenten figyeltem. Te jó ég átaludtam az egész éjszakát! Örültem neki, hiszen eddig nem nagyon sikerült ennyit aludnom. Ez a rövid kis álom pedig a végtelenségig tartott. Már kilenc óra elmúlt. Anyuék már biztosan elmentek dolgozni. Elindultam lefele, hogy megreggelizzek. Amikor kész voltam, körbe jártam az egész házat, megnéztem a garázst, de csak egyedül vagyok. És ha minden jól megy, akkor estig haza se jönnek. Felmentem anyuék szobájába és kivettem apu, dolgozó szobájának a pótkulcsát. Lementem, hogy kinyissam és bementem. Egy pillanatra meggondoltam magam, hiszen pofátlanság az engedélye nélkül kutakodnom, de arra hivatkoztam, hogy ezt csak is az ő érdekében teszem. Még mindig olyan nagy a tisztaság, hogy a levegőben érezni a rendet és a fegyelmet egyaránt. Addig kutakodtam apa fiókjaiban és asztalán, amíg meg nem találtam egy levelet, amely Thomas Harmon - nak szólt. Kinyitottam és nagy meglepetésemre, Peter Kingstone küldte neki. De sehol egy bélyeg. Lehet, hogy apa levette. Ez állt benne gondos, takaros betűkkel:

Legyen a Portland - i repülőtéren, kedden este fél nyolckor!

 

Egy percre megijedtem! Ez elég kétértelműen hangzott. Egy pillanatra, arra gondoltam, hogy elmegyek David - hez, de aztán meggondoltam magam. Csak most vettem észre, hogy remegek. Ránéztem még egyszer a levélre, elolvastam és begyömöszöltem a hátsó zsebembe. Aztán kirohantam a szobából és becsuktam az ajtót. Felmentem az emeletre és összetakarítottam odafent mindent, majd odalent is. Nagyon elfáradtam mire az egész házat patyolat tisztára kitakarítottam. És elment az egész délelőttöm. Igaz, hogy ez volt a célom, de nem hittem volna, hogy ilyen fárasztó is. Kevesebb, mint egy órám, hogy kimenjek a reptérre Amandáért. Átöltöztem, majd elindultam a garázsba. Megálltam előtte és nagyot néztem! Én nem álltam be tegnap a kocsiszínbe. Aztán már nem is nagyon foglalkoztam ezzel a ténnyel. Tényleg az lesz, hogy egyszer megbolondulok. Üldözési kényszerképzetem lett. Ezt onnan gondolom, hogy az autóban folyton hátra nézegettem, de rá kellett jönnöm, hogy semmi sincs és senki nincs ott. Fél óra kellett, hogy a reptérre érjek, de még így is maradt tíz perc a repülő megérkezéséig. Leültem és magam elé bámultam. Aztán egy angyali arc tűnt fel előttem.

- Sarah hát itt vagy! - sikította örömében.

- Amanda! Hogy kerülsz ide? Még van egy kis idő a gép megérkezéséig. - hüledeztem.

- Dehogy van! Már vagy öt perce itt vagyok.

- Nem számít, gyere, menjünk. - aztán elindultunk a kocsihoz, de Amanda megállt előtte.

- Ez a tiéd?

- Aha. - mondtam halkan, és figyeltem mit csinál.

- Nahát, kaptál egy új kocsit? - kikerekedett szemmel nézett rám.

- Igen, végre! Tudod már milyen régóta akartam egy ilyet. - aztán beszálltunk és elhajtottunk. A kocsiban tovább folytattuk a beszélgetést és bekapcsoltuk a rádiót is.

- ....aztán Adam megmondta az egész suli előtt Grace - nek, hogy szálljon le róla, mert neki nem kéne semmi pénzért! - nahát Grace nem kéne egy srácnak?

- Ez annyira hihetetlenül hangzik Amanda. - vigyorogtam rá, de közben az útra szegeztem a figyelmem. - Legalább pofára esett!

- Igen. - helyeselt Amanda. – Az itteni iskolában, mi van? Van olyan fiú, aki tetszik neked?

- Hát... Nem tudom még igazán.

- Ugyan már bizonyára tudod te azt! - mondta és rám kacsintott.

- Hát lehet, hogy van, de még nem nagyon vagyok benne biztos.

- Szólj, ha az leszel. - mondta és ölébe tette a kezét.

- Rendben. - ígértem neki.

- Rachel és Tom?

- Dolgoznak és estig tuti, nem jönnek haza. Egyébként jól vannak.

- Semmi gond nincs velük? - kérdezte érdeklődve.

- Ami azt illeti, van....

- Azon kívül, hogy szerinted megint furán viselkednek? - kérdezte, majd hozzá tette. - Mert régebben is mondtad, hogy, néha ha felhozol valami témát a testvérről és ilyenekről, rögtön hallgató üzemmódba kapcsolnak.

- Most nem csak az. - mondtam komolyan. - Apa találkozni fog egy ügyféllel és... - aztán elmondtam neki szóról szóra mindent. Amit David és a testvérei mondtak, és a levelet, amit ki vettem a zsebemből és odaadtam neki, hogy elolvassa. Tág szemekkel nézte és aggódva rám nézett.

- Érdekes. - állapította meg.

- Szerinted is úgy érti, ahogy én gondolom?

- Nem tudom, lehet. De ha igen, akkor el kéne menned ehhez a sráchoz.

- Ugyan már Amanda ő mit tudna csinálni?

- Lehet, hogy semmit. - adta meg magát végül. Ekkor már a kocsifelhajtón voltunk a házunk előtt. Amikor felértünk a csomagjával az én szobámba, mindketten kifeküdtünk az ágyon.

- Hol szeretnél lenni? A vendégszobában vagy itt? - kérdeztem.

- Nem akarlak zavarni, úgyhogy megleszek a vendégszobában is.

- Te soha nem zavarsz Amanda, de nekem mindegy hol leszel, mivel életed végéig itt maradsz velem. - felnevettem. - Akkor átviszem a cuccodat az enyémmel szembeni vendégszobába. De ha akarod, akkor a fürdőszobával szembenibe is átvihetem. - mondtam, ő pedig intett, hogy neki aztán mindegy. Azzal felkaptam a bőröndöket és átvittem a vendégszobába, ami közvetlenül az én szobámmal szemben volt. Amikor visszamentem, Amanda a falon lévő képet nézte.

- Nagyon jó lett Sarah. Annyira örülök, hogy itt lehetek. - mondta és átölelt.

- Én is nagyon örülök neked. Akkor, hogy lesz az iskola? Megkérdeztétek az ittenit?

- Még várom a válaszukat, de remélem, hogy járhatok ide!

- Én is meg akartam kérdezni, de gondoltam, hogy te már gondoskodtál róla.

- Vagyis anya. - helyesbített.

 Újból megölelt és tovább nevetgéltünk. Annyira hiányzott nekem ez az ölelés, a barátság és a boldogság. Mintha a testvérem lenne, aki a legjobb barátnőm is egyben. Minden titkot megosztunk, és baj nélkül átvészeljük együtt a napokat. Remélem, hogy ez így is marad. Együtt van a teljes család. Csak most éppen a szülők dolgoznak. Persze ezt ki kell használni.

 

 

 

 

2. fejezet

Thomas Harmon

 

  - Mr. Harmon egy bizonyos Peter Kingstone van itt és azt állítja, hogy sürgősen beszélniük kell. - mondta a titkárnő. Egy pillanatra elállt a lélegzetem. Mr. Kingstone itt van? Egy kis idő után megszólaltam és felnevettem magamban. Nahát, Peter Kingstone eljött. Most már megbizonyosodhatok róla, hogy megbízható - e.

- Kérem, engedje be Miss. Matthews. - utasítottam. Két perc sem telt el és halk kopogtatás hallatszott.

- Jöjjön be! - aztán belépett egy férfi, aki kb. 28 éves lehetett, több nem igazán. Meglepődtem, mert inkább egy negyvenes éveiben járó férfit vártam volna el.

- Jó estét. - Köszöntött. Végül is nagyon ritka, hogy valaki kilenc órakor jön munka ügyben.

- Üljön csak le. - mondtam neki mosolyogva.

- Köszönöm.

- Miben segíthetek?

- Meg kéne beszélnünk az ingatlant.

- Tényleg? Azt hittem, hogy azt csak a felbecsüléskor tesszük. - mondtam.

- Azt hiszem, át kell tenni a keddet. - mondta és közben az asztalomon lévő képet fürkészte. Hihetetlen most elnapoljuk. Még tovább húzza, de minek?

- És mennyivel későbbre? - érdeklődtem.

- Holnapra. - felhorkantam, de nem szólt semmit.

- Miért nem volt jó a kedd?

- Úgy vélem Mr. Harmon, hogy ehhez magának semmi köze, de ha ennyire érdekli, el kell utaznom egy időre.

- Igen, tényleg nincs hozzá közöm.

- Azt hiszem, ezzel el is van rendezve. - mondta és felállt.

- Holnap mikor és hol?

- Marad Portland. Van ott egy műszaki bolt a Clay Street - en. Tudja?

- Ott van az ingatlan? - hüledeztem. Igaz, vannak ott gyönyörű házak is, de viszont ugyan úgy az ellentéte is megtalálható....

- Nem.

- Akkor miért....? - kérdeztem, de félbeszakított.

- Ne kérdezősködjön, kell az ingatlan eladás vagy sem?

- Igen Mr. Kingstone. - láttam, hogy még mindig az asztalomon lévő képet bámulja.

- Ez a családja? - kérdezte hirtelen.

- Igen. - mondtam, aztán sorra mutattam a képen szereplőket. - Ő a feleségem Rachel, a lányom Sarah és a barátnője, aki szinte a családhoz tartozik. Most is itt van nálunk... - bólintott és még mindig a képet fürkészte.

- Itt élnek Seattle - ben?

- Persze. - mondtam mosolyogva. Elindult és mosolygott, de nem rám, hanem a padlóra. 

- Akkor legyen ott holnap, este nyolckor. - Azután kiment az ajtón. Ez a pasas nagyon érdekes, de látom rajta, hogy megbízható. Holnap letudjuk ezt a vacak ingatlant, aztán minden megy vissza a saját kerékvágásába, hogy Sarah megnyugodhasson. Most mindenesetre haza kell mennem. Felálltam és összepakoltam. Kimentem az irodából és odaszóltam a fiatal titkárnőnek.

- Miss. Matthews meddig marad még itt? - közben bekulcsoltam az ajtót.

- Éjfélig. - fintorgott.

- Menjen haza nyugodtan a családjához. - Elkerekedett szemmel nézett rám. Nem nagyon szokta meg, hogy csak úgy elengedem.

- Tényleg? - kérdezte hüledezve.

- Igen, de gyorsan még mielőtt meggondolom magam. - mondtam neki mosolyogva.

- Nagyon köszönöm Mr. Harmon. - aztán felugrott és pakolni kezdett.

- Szívesen. - mondtam őszintén, aztán eszembe jutott, hogy meg kéne kérdezni mondott -e neki valamit Mr. Kingstone. - Egyébként Mr. Kingstone mondott magának valamit? - meglepődött, hogy ezt kérdeztem.

- Nem, miért kellett volna?

- Nem is tudom....

- Csak annyit mondott, hogy magával akar beszélni. Semmi mást. Rám se nézett. - mondta csalódottan.

- Oké, köszönöm.

- Hát persze. - mondta mosolyogva.

- Csak nem tetszik? – kérdeztem, és hangosan felnevettem.

- Hát....egész jóképű. - mondta és elpirult. - De biztosan van valakije.

- Nem biztos az.

- Biztos vagyok benne. - mondta és felnevetett.

- Honnan veszed?

- Mr. Harmon az ilyen férfiak vagy melegek, vagy van valakijük. – mondta, és erre még hangosabban felkacagtam.

- Na az már biztos. - mondtam és komoran hozzátettem. - Azért furcsa a fickó.

- Baj van Mr. Harmon?

- Nem, csak nem értem őt. Holnapra halasztotta az egészet és Portland - be a Clay Street - re.

- Ez nagyon fura. Nem úgy volt, hogy Salem - ben található az ingatlan? - érdeklődött.

- De, valami olyasmire emlékszem. - válaszoltam töprengve.

- Egyébként nagyon izgatottnak tűnik ma.

- Azon gondolkodtam egész nap, hogy hová kéne mennünk a családommal. El akarom vinni őket valahová.

- Ez nagyon jó ötlet. - mondta és rám mosolygott, majd intettem neki, hogy megyek. Aztán a lifttel lementem a parkolóba és beszálltam az autóba. Pár percig ültem és magam elé bámultam. Aztán olyan félelem tört rám, hogy minden ajtót lezártam és bekapcsoltam a rádiót. Bekötöttem magam és elindultam. Már nagyon sötét volt a városban és a házunkban égett a villany. Elmosolyodtam, mert legalább a lányom jól érzi magát a barátnőjével. Gondolom, hogy neki is elmondta Mr. Kingstone - t, úgyhogy amikor bementem, egyenesen a szobájukba rohantam. Bekopogtam és Sarah felkiáltott, hogy menjek be.

- Szia, apu! - kiáltotta Sarah.

- Helló Thomas. - köszöntött Amanda is.

- Sziasztok, lányok! Amanda, de örülök, hogy látlak! - és tényleg örültem. Egy másik családtag. Még ha törvényesen nem is, mi mindig is annak tartottuk. - Rachel?

- Én is örülök. - mosolygott. - Lent van a konyhában. Azt mondta, csinál pár szendvicset.

- Aha, értem beszélhetnék veletek egy kicsit?

- Persze apu. - Sarah már bizonyára sejtette. De ahogy láttam, Amanda is. Bezártam az ajtót és odaültem melléjük az ágyra, ahol akár négyen is elférhettek volna.

- Mr. Kingstone meglátogatott az imént.

- Miért? - kérdezte Sarah döbbenten.

- Holnap lesz a nagy találka. – mondtam, de éreztem, hogy a holnap szónál megremegett a hangom. Nem is értettem miért, hiszen magam is meggyőződhettem róla, egy igazán kedves emberrel találkoztam.

- Remek. - mondta Amanda gyűlölködve, de láttam, Sarah szóhoz sem jut.

- Nagyon rendes ember. - nyugtattam meg. - És még a családi fotót is megnézte.

- Na és hol? - kíváncsiskodott tovább Amanda.

- Ne haragudjatok lányok, de nem mondhatom el. Nem akarom, hogy utánam gyertek. - egyértelmű, hogy ezt szerették volna.

- Portland? Repülőtér? - kérdezte Sarah. Ezt meg honnan tudja?

- Nem, de honnan tudod? - néztem rá értetlenkedve, de aztán hagytam. - Mindegy is. Úgy volt eleinte, de már nem.

- Portland? - faggatott tovább Amanda.

- Igen ott, de ne foglalkozzatok ezzel. Ez csak munka. Olyan, mint nektek a suli.

- Apa te is bele szoktál szólni a suliba, hát én is a munkádba!

- Sarah az más. Én nevellek téged, nem fordítva. - aztán elhallgattak, mert tudták, hogy igazam van.

- Rendben Tom mi megbízunk benned. - Amandán is látni, hogy aggódik, de ő nem akarta kimutatni. - Csak vigyázz magadra!

- Ígérem, vigyázok magamra, de nyugi lányok nem lesz semmi. Ez ugyan olyan munka, mint a többi. Felmérem az ingatlant, mondok rá egy árat, és keresek rá vevőt! Ennyi az egész.

- Hol van ez az ingatlan? - kérdezte Sarah.

- Nem tudom talán Salem - ben. Úgy emlékszem ezt mondta.

- Thomas kicsit sem tartod furcsának, hogy Salem - ben van az ingatlan és neked pont Portland - be kell menned? - kérdezte Amanda. Igaza van, de lehet, hogy csak megbeszéljük Mr. Kingstone - nal.

- Nem, kicsit sem Amanda. Lehet, hogy onnan megyünk Salem - be vagy csak megbeszéljük.

- Aha. - mondta Amanda és Rachel jött be a szobába. Két tálcával egyensúlyozott be, az egyik tele volt szendviccsel, és édességgel, a másikon pedig négy pohár kóla.

- Vegyetek mindannyian. Szia, drágám! - letette az asztalra, amit hozott, és odaült mellénk. Fél órát bent voltunk Rachel - lel a lányoknál, aztán elindultunk lefelé. Bementünk a szobába és elkezdtem a mondanivalómat.

- Rachel mondtam neked, hogy kedden Mr. Kingstone - nal találkozom munkaügyben igaz?

- Igen mondtad. Csak nem lemondta? - láttam rajta, hogy ebben reménykedik.

- Nem teljesen.

- Ezt nem igazán értem. - vallotta be. Hogy is mondjam meg neki?

- Szóval arról van szó, hogy kedden nem lesz itt, mert el kell mennie. Ezért holnapra tettük át.

- Holnapra? - szerintem még nem jutott el a tudatáig az, amit mondtam.

- Igen, holnapra drágám.

- Oké rendben. Nagyon fontos neked ez?

- Igen nagyon az Rachel. - úgy látszik, így már jobban elfogadja a döntésemet.

- Értem egyébként a tanács arra jutott, hogy nekem kell kedden elmennem Denverbe.

- Denverbe? - meglepődtem, mivel erre nem számítottam.

- Igen mondtam neked még Londonban, hogy a tanács még gondolkodik, hogy ki menjen el.

- És neked kell. - állapítottam meg.

- Ez is olyan lehetőség, amit nem lehet kihagyni. Te itthon leszel Sarah - val, de szerintem akkor még Amanda is itt lesz.

- Meddig leszel oda?

- Nem tudom, lehet, hogy egy hónap, de majd még eldől. - azt sem tudtam, mit mondjak, úgyhogy inkább csak bólintottam egyet.

- Nagyon fáradt vagyok Rachel. Holnap nagy munkának nézünk elébe. Lefekszem.

- Jó éjt drágám. - mondta, majd megállt a pakolásban és gondterhelten nézett rám. - Egyébként aggódom Sarah miatt.

- Én nem. - mondtam egyszerűen. - Szerintem itt nem lesz semmi baja.

- Igen, de.... Zavar, hogy a múltkor úgy rákérdezett az öccsére. Nem bírok tovább titkolózni. Ha megtudja az igazságot, megutál minket.

- Szeretjük őt és ennél nincs fontosabb. Kevin pedig nem hagyja, hogy baja essék. - mondtam, majd megrántottam a vállam.

- De nem csak ezzel van a baj, hanem velem is. - mondta komolyan. - Egyszer rá fog jönni az igazságra veled és velem kapcsolatban is. Nem fogja megbocsátani nekünk, hogy végig hazudtuk az életét. Nic pedig megtalálja őt.

- Rachel, nyugodj meg. Semmi baj nem lesz. Egyik Holmes sem fog rátalálni, kicsim. Egy természetfölötti sem. Nem veszik el tőlünk.

- Odaadnám neki a karperecet, de félek, felismerné róla őt. – mondta aggódva és erőtlenül mosolygott rám, aztán már el is indult.

Denverbe megy egy hét múlva. Még jó, hogy Sarah és Amanda nem kicsik és nyugodtan dolgozhatok addig az egy hónapig. Átöltöztem és lefeküdtem. Nem volt kedvem lezuhanyozni, de majd reggel bepótolom. Mr. Kingstone nagy meglepetés volt ma számomra. Milyen lehet ez az ingatlan, hogy ennyire furcsán és titokzatosan viselkedik? Ma láttam először ezt a férfit és igen érdekesnek találtam. Gondolom, a munkák miatt keveset alszik és ezért is olyan nyűgös. Fekete szemének volt egy kis vöröses árnyalata. Amikor belenéz az ember, mintha a kígyó szemébe nézne. Megbűvöl a tekintetével. Mintha a szemében látnád a jövődet. Vagy nem is tudom. Még hallottam, amikor a szobába bejött Rachel, de azt már nem, hogy lefeküdt mellém. Elaludtam.

 

 Nem álmodtam semmit, és amikor felkeltem, Rachel még aludt. Vasárnap van, ma nem kell dolgoznom. Vagyis este még igen, de azért, mint minden szabadnapomon, most is az volt az első, hogy bemenjek a dolgozószobámba. Ez az egyetlen hely, ahol meg tudok szabadulni a gondolataimtól, a gondjaimtól. És Istennek hála, Sarah is csendes odafent. Mivel Sarah szobája, a dolgozó fölött van, így minden egyes lépését hallom onnan. Ezt igazán érdekesnek véltem, hiszen ebből a szobából semmit sem lehetett kihallani, akármilyen hangos lett volna itt bárki. Ránéztem az órára, és szinte nevettem a döbbenettől. Tizenegy óra múlt pár perccel. Hihetetlen, hogy az ember még ilyenkor se tud kibújni a munka alól, ráadásul szinte elrepül az idő felette. Vészesen közeledik az este. Neki álltam pár papírt kitölteni és közben megcsörrent a telefon. Egy ismerős hang szólt bele.

- Jó reggelt Tom, Sarah tanára vagyok Joe Lewis.

- Jó reggelt tanár úr! - gúnyolódtam.

- Hogy vagy?

- Köszönöm Joe remekül! Miért hívtál? Csak nem gond van Sarah - val?

- Nem dehogy! Csak úgy tudom, hogy Amanda Wilson veletek lakik.

- Igen velünk. És akkor holnap már mehet oda vagy nem?

- Éppen ezért hívtalak Tom. Amanda remek tanuló és mi éppen az ilyeneket tanítjuk szívesen....

- Szóval mehet. - ezt inkább állítottam, nemhogy kérdeztem.

- Így van, holnap együtt jöhet a két lány!

- Nagyon hálás vagyok Joe.

- Ugyan már semmiség.

- Attól függetlenül köszönöm. - ekkor hallottam a lányokat, hogy jönnek le az emeletről. - Azt hiszem felkeltek. Megyek és szólok nekik. - aztán elköszöntünk egymástól és egyenesen a konyhához mentem. Éppen reggeliztek. Még mindig nagyon jól érezték magukat, ennek én is nagyon örültem.

- Jó reggelt lányok. - üdvözöltem őket.

- Jó reggelt. - mondták egyszerre. Megengedhettem magamnak egy mosolyt.

- Amanda felhívtak a suliból. - próbáltam szomorú képet vágni. Egy kis átverés nem árt meg nekik. Összenéztek és rémült tekintetük elárulta mennyire kíváncsiak.

- Mit mondtak? - kérdezte Amanda egy oktávval magasabb hangon.

- Nem is tudom, hol kezdjem...

- Talán az elején apu! - sürgetett Sarah. Vártam egy kicsit, közben elhúztam a számat, hogy hatásosabb legyen. Sóhajtottam egyet, és kidrukkoltam az igazsággal.

- Holnap mehetsz Sarah - val. - aztán nevettem rajtuk, hogy milyen rémült arckifejezésük volt.

- Tom! - kiáltotta Amanda.

- Apu a frászt hoztad ránk! - már ők is nevettek és átadták magukat az örömnek.

- Ennyi kell az életetekbe. Ha sokáig vagytok nyugodtak, az árt az egészségeteknek.

- Inkább örülnél, hogy nyugalom van a házban. - mondta Sarah bosszúsan.

- És az is marad. - tettem hozzá még mindig vigyorogva, aztán bementem a szobába, ahonnan épp Rachel jött ki.

- Szia drágám - üdvözöltem őt is.

- Szia. Mi ez a nagy viháncolás odakint? - kérdezte mosolyogva.

- Amandát felvették a Ballard - ba. - mondtam egyszerűen.

- De hát ez remek!

- Mindjárt visszamegyek hozzátok én is, csak átöltözöm. - mutattam neki, hogy még mindig melegítő van rajtam. Bementem és keresgéltem, hogy mit kéne felvennem. Aztán kivettem egy fekete farmert és egy fehér inget. Szétnéztem és láttam, mennyi olyan ruhám is van, amiket még nem igazán volt alkalmam hordani. Azokat Sarah vette, ugyanis nem igazán tetszett neki a ruhatáram. Túl úriemberes az, ha valaki öltönyben mutatkozik valahol. Ezért képtelen vagyok olyan ruhákat hordani, ami Sarah számára kitűnő. Persze Rachel és Amanda is az ő pártján áll és mit tehetnék ennyi nő ellen. Amikor kész lettem, bementem a fürdőbe és megborotválkoztam. Nem mehetek dolgozni borostásan. Bár este nem sokan látják, de lehet, hogy beülünk valahova, ahol megbeszéljük az eladást. Már majd megölt a kíváncsiság, hogy ugyan hogy fog végződni ez a nap. Na meg az is, hogy Sarah milyen képet fog vágni akkor, amikor látja majd, hogy semmi bajom.  Amikor végeztem mindennel, kimentem a nappaliba, mivel már ott volt a család többi tagja.

- Mi ez a zene? – kérdeztem, amikor bementem.

- Az egyik legjobb pop énekes. - mondta Amanda.

- És az ki? - kérdeztem, de nem lett volna szabad, mert úgy néztek rám, mint aki a kőkorszakból jött. És igazam is lett. Sarah mintha gondolatolvasó lenne.

- Honnan jöttél apu? - mondta és rám kacsintott.

- Dr. Sarah Harmon nem tudja? - gúnyolódtam és láttam Sarah arcán, hogy ez a megnevezés imponál neki.

- Az biztos, hogy nem onnan ahonnan mi. - mondta Amanda és hangosan felkuncogott. Aztán visszamentem a dolgozóba, hogy megírjak még pár kérvényt. Később Rachel szólt, hogy ebédelünk., de utána megint visszamentem és tovább írtam. Jól esett a délelőtti viccelődés a családommal. Jövő hét vasárnap úgy sem lesz semmi dolgom. Akkor majd elviszem őket kirándulni valahova. És folytatjuk ezt a mai napot. Annyi munkám volt hirtelen. Neki álltam kitölteni pár lapot és közben azon járt az eszem, hová tehettem a levelet, amit Mr. Kingstone küldött. De azért az is eléggé érdekes volt, hogy itt találtam meg az asztalomon. Persze az is lehet, hogy Sarah vagy Rachel hozta be nekem. Elővettem egy papírlapot és felírtam rá, hogy Szeretném ha. Úgy éreztem, hogy kell írnom egy olyan levelet, amit majd akkor látnak a többiek, ha már nem leszek. Nem tudom, meddig ültem a papír fölött, de nem is figyeltem az órára. Véletlenül pillantottam oda és akkor láttam, hogy háromnegyed hét van. Ideje elindulni. Néhány fontosabb iratot betettem a táskámba és bementem a szobánkba, hogy elköszönjek Rachel - től.

- Szia drágám, most már megyek.

- Rendben. Szeretlek. - aztán szájon csókolt, majd felmentem a lányokhoz is, hogy elköszönjek.

- Na lányok én megyek dolgozni. Remélem sikerül. - Amanda és Sarah arcán félelem tükröződött. - Nyugi csajok nem lesz semmi baj.

- Thomas! Nagyon vigyázz magadra! - mondta Amanda, aztán adott egy puszit az arcomra.

- Még mindig nem akarod elmondani, hogy hol leszel Portland - ben? - kérdezte Sarah.

- Nyugi Sarah nem sokára itthon vagyok! Legkésőbb tizenegyre.

- Rendben. - hagyta rám. - Szeretlek apu, és jó legyél! - ő is megpuszilt és átölelt.

- Én mindig jó vagyok. - mondtam és elindultam. Odakint még csak csepergett az eső. Beszálltam az autóba és a motor halk doromboló hangja köszöntött. Oda fele azon gondolkodtam, hogy Mr. Kingstone mennyiért akarja eladni majd az ingatlant. Felbecsülöm az értékét, de remélem, hogy az ő gondolata nem fog eltérni az enyémtől az árban. Pont nyolc óra volt, amikor beértem a Clay Street - re. Megkerestem a műszaki boltot, amiről Mr. Kingstone beszélt és beálltam a kocsifelhajtóra. Egy pár percig ültem az autóban és vártam, hátha látok valakit, de mivel senki sem volt ott, kiszálltam. Már szakadt az eső és a távolban villámok cikáztak. Éppen azon voltam, hogy vissza beszállok a kocsiba és teszek egy kört, de akkor észrevettem Mr. Kingstone - t.

- Áh végre, hogy itt van. Szóval akkor megnézhetem az ingatlant? - kérdeztem, de válasz nem jött. - Jól van uram?

- Mr. Harmon. - mondta és elakadt a lélegzetem, amikor közelebb jött. Az utcai lámpák megvilágították az arcát. A szeme, ami még tegnap fekete volt, teljesen vörös lett. A pupillája fekete volt de körülötte skarlátvörösen égett. Hangja egy oktávval mélyebb lett tegnap óta. Láttam, amint testén az izmok megfeszültek. Vicsorított rám és a fogai mintha éppen akkor kezdenének növésbe, de csak is kizárólag a szemfogai. Nem igazán láttam a szakadó esőben, hogy mekkora lett, de elég nagyok ahhoz, hogy megijedjek. A félelemtől megremegett a lábam, aztán megszólaltam.

- Mi folyik itt?

- Nem sokára vér. - súgta a fülembe egy nő, aki éppen akkor ért hozzám villámsebesen. Hangosan és pokolian felkacagott. Hosszú, göndör barna haja volt, és ugyan olyanok voltak a fogai, mint a férfié.

- Ne merj hozzám nyúlni! - sziszegtem neki.

- Ugyan Tom jöjjön csak közelebb! Már lejárt a szavatosságod. - mondta és elkövettem egy nagy hibát. Belenéztem skarlátvörös szemébe, aztán mintha hipnotizált volna. A lábaim akaratlanul is megindultak felé, aztán megtorpantam. Nem hallottam semmit, még az eső kopogását sem a kocsimon. Csak is Peter Kingstone hangját. Mintha semmi más nem hallatszott volna. Egyedül ő. - Jöjjön. - Aztán újra elindultam, még csak meg nem álltam három lépésre tőle. Minden olyan gyorsan történt, hogy csak töredékekre emlékszem. Egy szempillantás alatt elkapta a dzsekimet. Hihetetlen gyorsasággal. Az egész egy másodperc alatt történt. Amikor megfogta a dzsekimet, nekidobott a falnak. Óriási erővel. Éreztem, hogy valami melegség önti el először a nyakamat, aztán minden mást is. Körülöttem vértócsa volt. Nem éreztem a fájdalmat, de a fejem lüktetett. Felém hajoltak és mindketten beleharaptak a nyakamba.

- Ne. - nyögtem neki, de tudtam, hogy úgy sem érdekli.

- Végre megölhetek egy igazi vadászt. - morogta nekem a nő.

Arra gondoltam, hogy Rachel, Sarah és Amanda mennyire hiányozni fognak nekem. Nem akartam fájdalmat okozni nekik. Éreztem, hogy meghalok. Meg fogok halni itt és most! Legalább utoljára látnám még a családom. Ez mind az én hibám, hiszen mondták, hogy ne jöjjek el. Csak ők legyenek biztonságban. Szeretlek titeket Sarah! Bocsássatok meg! Nagyon szeretlek! Egyre homályosabb lett előttem minden és rettentően fájt a nyakam két oldala. Ordítottam a fájdalomtól, de senki nem szedte le rólam őket. Éreztem, hogy könny csordult ki a szememből, azután pedig minden forogni kezdett velem. Egyre homályosabb és homályosabb volt előttem minden. Még utoljára tapogatózni kezdtem magam körül, amíg a kezembe nem akadt egy hegyes vasdarab. Elképesztő nehéznek éreztem, de attól még megemeltem és teljes erőmből a felettem guggoló nő szívébe döftem, aki felnyögött és dacosan nézett rám.

- Te rohadék! - kiabálta, azzal felállt, majd kitépte magából az éles eszközt. A férfi is elhajolt tőlem, majd felállt. A szájáról vér csöpögött és közben rám mosolygott. Már nem kiabáltam, hiszen elzsibbadt a szám, a nyelvem és mindenem. Aztán elsötétült előttem a világ. Véget ért a fájdalom.

 

 

 

3. fejezet

Sarah Harmon

 

  - ....Igen és éppen ez a gond Amanda. Cornelia olyannyira megutált már az első nap, hogy azt hittem.... - Aztán Amanda félbeszakított.

- Ne törődj már ilyenekkel Sarah! Ő csak egy jelentéktelen kislány! Mit árthatna neked? - Amandának teljesen igaza van. Úgyhogy inkább hagytam ezt a témát. Már azóta beszélgettünk, amióta apu elment.

- Az égvilágon semmit. - adtam igazat neki.

- Na, látod. Inkább mesélj David Burke - ről.

- Mit szeretnél hallani?

- Komolyan csak úgy beállítottak a könyvel, amit ott felejtettél? - kérdezte izgatottan.

- Igen, de nem is emlékszem arra, hogy bevittem egyáltalán. Azt hittem ott hagytam a kocsiban.

- De mégsem Sarah. Szerintem nagyon rendes tőlük, hogy képesek voltak azért eljönni. - mondta és felsóhajtott.

- Tényleg azok, de anyu meg megkérte őket, hogy vacsorázzanak velünk.

- Az jó.

- Igen, de apa meg tudod, hogy tud viselkedni a fiúkkal.... - mondtam és hozzátettem. - Ha rólam van szó.

- El tudom képzelni. - mondta és a semmibe meredt.

- Fogadjunk, most azt csinálod.

- Aha. - vágta rá és felnevetett. - Na és Kevin Burke?

- Hát ő is elképesztő, de ő az a fajta.... Rossz fiú, érted? - kérdeztem és felnevettem.

- Meggyűlik még a bajod, hogy két jó pasival barátkozol, ráadásul testvérek!

- Szerintem is, de vigyázok! Amúgy úgy vettem észre, nem nagyon bírják egymást....

- Akkor ebből csak is ellenségeskedés lesz köztük, és majd mindketten érted lesznek oda!

- Nem hiszem.

- De én igen!

- Viszont anya és apa megint furán viselkedtek. - mondtam komolyan. - Mintha ismerték volna Kevin - t.

- Nem hiszem. - vágta rá.

- Tényleg, remélem apának sikerült az ingatlan eladása.

- Azt még nem tudja eladni. De reméljük, hogy sikerül neki egyezkedni a tulajdonossal. - Igen én is így értettem, csak rosszul fejeztem ki magam. Ránéztem az órára és a szívem megfájdult.

- Amanda már fél egy van. És apa sehol! - Hallottam a hangomban lévő hisztériát.

- Így elszaladt az idő? Te jó ég! - mondta Amanda, aztán felálltam és elindultam az ajtó felé. - Hová mégy Sarah? - kérdezte döbbenten.

- Megyek, megkeresem apát!

- Hívd fel előtte! Nem indulhatsz el az éjszaka közepén! - igaza van, fel kell hívnom. Lehet, hogy éppen hazafelé tart. Amanda odanyújtotta nekem a mobilját. Elvettem és megköszöntem. Bepötyögtem apu számát és hagytam, hogy kicsörögjön.

- Nem veszi fel. - nyöszörögtem, és már éreztem a gyomromban a fájdalmat. Letettem a telefont az íróasztalra. - Én megyek.

- Sarah azt se tudod, hol van.

- Portland - ben. - vágtam rá.

- Na és körbe akarod járni a várost?

- Ha kell, megteszem! De érzem, hogy valami nincs rendjén Amanda! - Odajött és átölelt. Könnyedén kicsusszantam a karjaiból és elindultam lefelé. Két lépcsőfokot mentem, amikor visszanéztem és láttam Amanda elnyúzott arcát.

- Megyek veled. - mondta. Még el sem indultam és hallottam, hogy édesanyám sikított. Gyorsan leszaladtunk Amandával és bementünk a szobájába. Anyu az ágy mellett ült és zokogott.

- Anyu! Anyu mi történt?

- Tom! - ordította. Megijedtem. Mi van vele? Mi van apával? Éreztem, hogy akaratlanul is potyogni kezdtek a könnyeim és ránéztem Amandára. Ott állt és hirtelen azt se tudta, hogy mi történik.

- Anyu mi van apával? - kérdeztem.

- Meghalt! - nyöszörögte és még mindig sírt. Aztán eljutott a tudatomig, hogy mit is mondott anya az imént. A szívem vadul vert a helyén és már a torkomban éreztem. Tágra nyílt szemmel néztem Amandára, aki könnyezett és ott térdelt anya mellett. Észre sem vettem, hogy én már álltam. A gyomrom görcsölni kezdett, a fejem pedig megfájdult. Valami hisztérikus tört rám és teljesen kikeltem önmagamból.

- Ne! - sikítottam. Lerogytam a földre. Úristen! - Ne, apu! Nem, nem halt meg. Nem halhatott meg!

- De igen Sarah. - bőgte anya. - Már amikor a helyszínre értek halott volt!

- Honnan veszed? - nyöszörögtem, hiszen még a telefon közelében sem volt.

- Tudom! - kiabálta.

- Hol? Milyen helyszínre? - kérdeztem döbbenten és közben a könnyeim szökőárként folytak le arcomon.

- Portland - ben! A Clay Street - en! - láttam anyán, hogy már valamivel jobban érzi magát. De még mindig sírt.

- Tudtam! - kiabáltam olyan hangosan, ahogy csak tudtam. - Megmondtam előre, hogy ez lesz! Éreztem, hogy baj fog történni. - üvöltöttem és közben keservesen sírtam.

- Sarah. - mondta Amanda remegő hangon.

- Hol van most? - Nyögtem ki a kérdést.

- Mit gondolsz hol Sarah? A krematóriumba vitték.

- Biztos, hogy meghalt? - Alig láttam anyát a könnyeimtől.

- Igen. - láttam mennyire küszködött, hogy ki tudja mondani a választ. Amanda átölelte és ő is sírt. Elindultam az ajtó felé.

- Sarah hová mész? - kérdezte Amanda remegő hangon.

- Apához. Biztos akarok lenni benne, hogy ő az és nem csak összekeverték.

- Hívjunk fel valakit, hogy ne maradjon egyedül Rachel. - odamentem a telefonhoz és Angela telefonszámát beütöttem remegő kézzel. Egy dallamos hang vette fel.

- Angela! - mondtam és újból hisztérikus hangom lett. - Sarah vagyok, át tudnál jönni?

- Sarah... - mondta. - Mi a baj? - kérdezte, de hallottam a háttérben David ijedt hangját.

- Át tudsz jönni most? Nagyon fontos lenne!

- Mindjárt ott vagyok csak egy perc. - aztán letette a telefont. Alig telt bele öt perc és csengettek. Meglepődtem, hogy Angela tényleg ilyen hamar ideért, de lehet, hogy erre fele voltak. Éjszaka. Az ajtóhoz szaladtam és kinyitottam.

- Angela! Itt tudnál maradni anyával, amíg én Amandával elmegyek? - kérdeztem és közben intettem neki, hogy jöjjön. Angela arcán döbbenet futott végig, amikor látta anyát a földön ülni amint Amanda karjaiban sír.

- Mi történt Sarah? - kérdezte tőlem, de le nem vette a szemét anyuról.

- Majd anya elmondja. – mondtam, és közben megint elkezdtem sírni. - Vigyáznál rá?

- Igen. - mondta és levette a kabátját. Oda ment anyához és magához ölelte. Nyugtatgatta és közben előre - hátra ringatta az ölében.

Intettem Amandának, hogy jöjjön és ő felállt, majd kiléptünk az éjszakába. Miközben az eső lemosta a könnyeinket, beültünk a kocsiba és elindultunk.

- Most merre? - kérdezte Amanda.

- Nem tudom. - feleltem az igazsághoz híven. - Először itt Seattle - ben nézzük meg a.... - aztán elfojtottam egy sikítást. - a krematóriumban.

Innentől kezdve nem szólaltunk meg az út hátralévő részén. Mindketten azon gondolkodtunk, hogy hogyan történhetett ez meg. Hallottam, hogy Amanda néha nyögött egyet, és amikor ránéztem, láttam a könnycseppeket a szeme alatt. Szívesen elkezdenék megint sírni, de sajnos nem tehetem, mert vezetek. És mert apu nem szeretné, ha sírnék. Tudom, ha itt lenne velem, azt mondaná: Légy erős Sarah! De sajnos ez most nincs így. Mi a fene történik itt? Miért pont velünk? Miért történik ez az egész?

Megérkeztünk, majd kiszálltunk a kocsiból és bementünk. Egy rendőr állított meg minket odabent.

- Elnézést kisasszonyok! Kit keresnek? - kérdezte a magas, kopaszodó férfi.

- Az apám. Ma Portland - ben meghalt. Most hívtak minket, hogy meghalt. Thomas Harmon. - már megint elfogott a sírás, de nem hagytam, hogy a pánik felülkerekedjen.

- Igen tudom, kiről beszélnek. Itt van. Már egy órája behozták.

- Láthatnánk?

- Mindketten hozzátartozójuk? - mutatott Amandára.

- Igen uram. - mondtam. - Ő is a lánya. - hazudtam, hogy Amandát is beengedhessék. Elindult és intett, hogy menjünk utána. Minden olyan fehér volt és hideg. Beléptünk egy szobába. Egy nő volt ott, magas, vékony és hosszú barna haját lófarokba kötötte. Fehér köpeny volt rajta, és kezén gumikesztyű volt. Amanda csak szótlanul és kikerekedett szemekkel jött mellettem.

- Thomas Harmon lányai. - mutatott ránk.

- A nevem Dr. Nathasa Garcia. Szeretnétek megnézni? - kérdezte tőlünk. Bólintottam, mert mást nem igen sikerült. A nő kihúzott valamit a falból, amin apám neve volt. Éreztem, hogy megint kicsordult egy könnycsepp a szememből és összeszorított foggal indultam oda ahol a nő állt, és megláttam apámat abban a hűtőben. Elkapott a hányinger és láttam Amandán, hogy nem bírja nézni. Átöleltem, de én nem bírtam levenni a szemem apu holttestéről.

- Hogyan halt meg? - kérdeztem remegő hangon.

- Nem tudjuk. Még helyszínelnek ott ahol történt, de betört a feje, eltört három bordája és a bal keze is.

- Megölték? - kérdeztem.

- Biztosan. - A rendőrre néztem.

- Hol ölték meg?

- Portland - ben a Clay Street - en.

- Köszönjük, hogy segítettek. - még egy utolsó pillantást vetettem rá. Még így is ugyan olyan gyönyörű volt. Már soha többé nem láthatom, ahogy mosolyog, vagy ahogy elégedett a munka sikeres befejezése után. Éreztem, hogy nem sokára kitör belőlem az a bizonyos hisztérikus roham. Aztán megpillantottam a nyakán egy sebet, ami korábban egészen biztos nem volt ott.

- Ez meg mi? – kérdeztem, és oda mutattam.

- Harapásra tippelek. - mondta, de egyáltalán nem lepődött meg rajta.

- Harapás? - hüledezett a rendőr is.

- Igen. Biztosan egy állat támadta meg miután otthagyták szegénykémet.

- Igazán? - kérdezte Amanda.

- Igen és a mellkasában is van egy szúrás. - mondta, majd megérintette azt. - Valamint egy részen megégett a teste, de nem mindenhol. – mondta, és csodálkozva néztünk rá.

- Ha valaki meggyújtotta akkor az, teljesen megég nem? - kérdeztem.

- Igen, de ez egy különlegeseset. - mondta a nő. - Ezért kell még egyszer megvizsgálnom a testet. - mondta és szinte gondoltam, hogy ki akar küldeni minket, ezért elindultunk kifelé. A kocsiban ránéztem Amandára.

- Azt hiszem, tudom hová kell mennünk. - Amanda lassan rám nézett és láttam rajta, hogy nem sokáig bírja. Beindítottam az autót. Egyenesen David és Kevin háza felé indultam. 135 km/h sebességgel hajtottam, de Amandát ez sem zavarta. Engem meg még annyira sem. Jóformán nem is figyeltem az útra, hanem a semmibe meredtem, d azért tudtam, mit csinálok. Egy cseppet sem hiányzik az, hogy balesetünk legyen és Amandának is baja essék. Kicsit lassítottam, de észre sem lehetett venni. Negyed óra alatt odaértünk a ház elé. Amanda kiszállt és vissza behajolt a kocsiba, amikor észrevette, hogy még mindig ott ülök és bámulok előre. Aztán sírtam és vergődtem az ülésben. Elvesztettem az apámat! Örökre elvesztettem! Kiugrottam a kocsiból, hangosan bevágtam az ajtaját és rohantam a ház felé. Amanda szaladt utánam. Nagy pechemre elestem és szinte felszántottam a kertet. Közben ordítoztam, de azt az igazi ordítást odabentre tartogattam! Amikor az ajtóhoz értem, dübörögni kezdtem rajta és ököllel ütöttem a kemény tölgyfa ajtót. Aztán David kinyitotta az ajtót, én pedig rávetettem magam és ordítani kezdtem vele.

- A te hibád! - kiabáltam. - A ti hibátok! Miattatok történt az egész! - és közben próbáltam David mellkasát ütni, de lefogta a kezem, és vaskapocsként fogta.

- Miről beszélsz Sarah?

- Tudjátok ti azt nagyon jól!

- Térj magadhoz!

Láttam, hogy megdöbbent és nem érti, mit csinálok itt hajnal háromkor.

- Magamnál vagyok! De megölte és ez a ti hibátok! - ordítottam tovább. Aztán megpillantottam Kevin - t is bent a széles lépcsőn, ahogy kíváncsian méregetett.

- Még mindig nem értelek.

- Ti ismeritek, és ugyan úgy bűnösek vagytok a halálában! - sikítottam.

- Nem.

- De igen és ezt soha nem bocsátom meg!

- Sarah gyere be. - aztán behúzott a házba. Kevin oda szólt Amandának, hogy jöjjön be. Leültetett egy székre. - Mi történt Sarah? - kicsit jobban voltam és már csak szipogtam. Oda guggolt elém és letörölte a könnyeimet a kezével.

- Peter Kingstone megölte az apámat! - nyögtem és vállára hajtottam a fejem, úgy zokogtam.

- De hogyan? - kérdezte és láttam, hogy Kevin közelebb lépett hozzám, fél szemöldökét felvonta.

- Úgy volt megbeszélve, hogy kedden találkoznak munka ügyben, de az a szemét előrébb hozta a találkozót! Épp el akartam menni, megkeresni, de anya azt mondta, hogy apa meghalt. Felhívtam Angela - t, hogy vigyázzon anyára, amíg én meg Amanda - mutattam rá. - elmegyünk a krematóriumba. A nő azt mondta, hogy valószínű megölték. Betört a feje, eltört pár bordája és a keze is. - aztán visszagondoltam apu holttestére és megint elsírtam magam.

- Elmentél a halottasházba? - kérdezte Kevin.

- Azt hittem, vagyis reménykedtem benne, hogy csak összekeverték aput valaki mással. Ráadásul valami meg is harapta. Megégette és mellkason vagy szíven szúrta.

- Szíven? - kérdezte David komoran.

- Nem tudom már.... – mondtam, és tovább pityeregtem.

- Ne sírj Sarah attól nem lesz jobb.

- Nem, tényleg nem. - szipogtam. - De megkeresem azt a mocskot és megölöm! - mondtam összeszorított fogaim közül.

- Én a helyedben nem tenném. - szólalt meg Kevin fennhangon és lassan elindult felém.

- Ugyan miért nem? - kérdeztem.

- Talán nem tudsz semmit, jobb is így. - mondta.

- Ez az, hogy nem tudok semmit! - kiabáltam. - De ti igen és nem segítetek!

- Éppen azt csináljuk, de te csak magaddal vagy elfoglalva Sarah.

- Kivel legyek, amikor most ölték meg az apámat? Veled?

- Hát éppen nem velem, de észrevehetnéd, mi történik itt. A barátnődnek is kell a támogatás.

- És meg is kapja. - mondtam halkan.

- Felesleges ezen vitáznotok. - mondta David.

- Ki ez az ember David? Ti tudjátok ki ez az ember! Mondjátok el!

- Nem tehetem.

- Miért nem? - megint elsírtam magam. - Az édesapám meghalt David! Tudjátok mekkora fájdalom ez? Van róla fogalmatok?

- Van. - mondta halkan, majd hozzátette. - De nem mondhatok arról az emberről semmit. Most nem.

- David menjünk el Portland - be a rendőrség még valószínűleg ott van. - könyörögtem neki.

- Rendben. - egyezett bele. - De a barátnődnek itt kell maradnia. - nézett Amandára.

- Kevin vigyázz rá! - kértem.

- Aha. - mondta unottan, aztán David felsegített és kimentünk a házból. Egyenesen az autójához mentem. Mindketten beszálltunk és Portland felé hajtottunk.

- Hol történt? - kérdezte David és hirtelen felugrottam, mert megijedtem. - Nyugalom Sarah.

- Clay Street - en egy műszaki bolt mellett. - mondtam. - Én meg fogom ölni David. Meg fogom ölni.

- Dehogy fogod.

- Nem hiszed? - kérdeztem és ránéztem.

- De.

- Megölöm. - makacskodtam tovább és éreztem, hogy a düh végig járja minden részem.

- Ne tedd. Majd én elintézem. - kikerekedett szemmel néztem rá.

- Megölöd? Úgy, ahogy ő is megölte apát?

- Ígérem. - és tényleg olyannak tűnt, mint aki meg akarja tenni.

- Köszönöm. - mondtam őszintén. Amit az előbb mondott, meglepett és éreztem, hogy így is lesz. De ugyan Peter milyen ember lehet? Mivel már teljesen meg volta róla győződve, hogy ő volt, ezért már csak is az ő neve maradt bennem. Egészen zavaros volt minden. Furcsa érzések kavarogtak bennem, az őrjítő dühtől kezdve a kínzó fájdalomig, minden. Őszintén szólva éreztem, hogy valami elektromosság kerít magába. De tényleg mintha valami zsibbasztó meleg energia futkosna rajtam végig. Lehet, hogy sokkot kaptam?

- Kérdezhetek valamit? - szóltam oda David - nek, akinek már teljesen máshol járt az esze.

- Kérdezz bátran.

- Mit titkoltok előlem a testvéreiddel? - Beletúrt világosbarna hajába. Eddig nem is figyeltem, hogy mint minden, ez is olyan tökéletes rajta.                                     

- Sarah.... - mondta és rám nézett, mintha valami rosszat csináltam volna.

- Igen? - kérdeztem kíváncsian.

- Most nem mondhatom el. Nincs itt az ideje.

- Miért nincs? - nyaggattam tovább.

- Mert ez nem a megfelelő alkalom ahhoz, hogy megtudd. Még a végén sokkos állapotba kerülnél. - mondta és nevetett, de nem olyan felszabadultan, mint szokott néha.

- Akkor majd máskor elmondod?

- Kénytelen vagyok, mert addig úgy sem fogsz békén hagyni.

- Nem hát. - Elhaladtunk egy tábla mellett, amire az volt írva, hogy Portland, aztán megint eszembe jutott apa és elsírtam magam. David ezt észrevette. Megálltunk és elém hajolt, hogy átöleljen. Annyira jólesett. Most még jobban sírtam és már teljesen remegtem. A vállára hajtottam a fejem. David elhajolt tőlem.

- Itt vagyunk Sarah. - aztán kiszálltunk a kocsiból, majd letöröltem a könnyeimet. A helyszínelők még ott voltak. Megálltunk a szalag mögött.

- Kérem, ide nem jöhetnek. - mondta az egyik.

- Az édesapja halálának ügyében nyomoznak. - mondta David.

- Értem, de akkor sem jöhetnek a szalagon belülre. - erősködött a férfi.

- Nem vagyunk ott! - mondtam élesen.

- Hölgyem! - csitított a férfi.

- Rendben, de elmondaná mi történt az apjával?

- Persze. Az a férfi értesített minket - mutatott egy hajléktalanra. - Úgy véljük gyilkosság áldozata lett az ön apja. - nézett rám. - Neki lökhették a falnak. De ez nem teljesen biztos, mert el nem tudjuk képzelni, hogy hogyan történhetett. Óriási erő kellett, hogy úgy neki vágja az apját, hogy annak betörjön a feje. Ember feletti.

- Előfordulhat, hogy egy ember is megtegye. - mondta David.

- De nem így! - mondta, aztán hozzátette. - Menjenek oda ahhoz az emberhez. Ő lehet látott mást is. Bár remélem, arról beszámol a rendőrségen is. - mondta azzal elment. Nem törődtem semmivel és elindultam a hajléktalanhoz. David követett.

- Uram! - szóltam oda neki, amikor éppen el akart indulni. - Kérem! Ön látott valamit?

- Már meg mondtam a kollégájának is, hogy nem láttam semmit, csak a holttestet. - mondta.

- Nem. Félre ért. - akadékoskodtam. - Az a férfi, aki meghalt, az apám volt. Kérem, mondja el mit látott.

- Nem is tudom... - mondta és elgondolkodott.

- Könyörgöm! - kérleltem a férfit.

- Jöjjenek. - mondta és pár lépést arrébb mentünk. - Tényleg láttam mindent. Látják a sikátort? - kérdezte.

- Igen. - mondtam és kíváncsian figyeltem mit fog mondani. David is ugyan azt csinálta, amit én.

- Ott szoktam bent aludni. És akkor is pont ott voltam... Nem vettek észre, mert sötét volt már akkor is, de én mindent láttam. Az utcai lámpa fénye rájuk világított. Az, aki az apját megölte, nem is volt ember! Csak úgy felkapta egy kézzel, és hozzá dobta a falhoz. Már akkor elájulhatott az ön apja. - Amikor ezt mondta megremegett a lábam. - Közben egy csinos nő is megjelent. 20 -25 év körüli volt. A férfi rávetette magát az apjára. Nem tudom mit csinált, de rajta feküdt. A nő meg nevetett. És ő is mellé guggolt. Aztán beleszúrtak valamit, majd meggyújtották a testet. Nem nagyon égett meg és meg sem várták. Ennyi volt, mivel utána elmentek.

- És nem mondtak semmit? - kérdeztem.

- De igen. Azt, hogy a lánya szaglászni fog. - amikor ezt mondta, éreztem David halk morgását.

- Ezt ki mondta? - kérdeztem a hajléktalant.

- Az a férfi. És a nő nevén szólította. Egy bizonyos Ruthie néven. - ezen elgondolkodtam. - Mit gondolnak, ezeket elmondjam a rendőrségen? - már épp azt akartam mondani neki, hogy igen, de David szólalt meg hamarabb.

- Semmiképpen ne szóljon nekik erről a részről. – mondta, és én értetlenül néztem rá.

- Köszönjük a segítségét. – mondtam, és egy bankjegyet csúsztattam a férfi kezébe. Ennyit megérdemel, ha már ilyen szörnyűségen ment keresztül. És ráadásul el is mondta.

- Én köszönöm. - mondta és elment. Visszaindultunk az autóhoz. Amikor már bent ültünk, úgy gondoltam, hogy rákérdezek az előbbi dologra. Nem hagyott nyugodni.

- Miért mondtad azt annak az embernek, hogy ne szóljon a rendőrségnek? Így nem fogják megtalálni!

- Sarah te hallottad mit mondott az a férfi?

- Igen hallottam. Hogy nem emberi. - David kelletlenül rám nézett. - Nem is gondoltam, hogy emberi.

- Mi? Akkor mit gondoltál? 

- Tudom, hogy hülyeségnek hangzik, de érzem, hogy ez a férfi és a nő… Nem ember. Ilyet egy ember nem csinál!

- Tényleg hülyeségnek hangzik Sarah.

- Akkor is így van. Akár hiszel nekem, akár nem.

- Elég őrültségnek hangzana a rendőrségen is. Kinevetnének és abbahagynák a nyomozást. – mondta, és az útra szegezte a tekintetét.

- Igazad van.

- Hagyd te is, különben beleőrülsz.

- Megígérted, hogy segítesz. - nyögtem.

- És fogok is. - mondta. - Azt hiszem, ma nem nagyon fogsz menni iskolába.

- Szerintem se.

- Majd szóljak a tanároknak, hogy miért nem tudtál jönni? - ajánlotta fel.

- Megköszönném. - Aztán újra a ház előtt voltunk. Tudtam, hogy az előbb szándékosan váltott témát. Valamit nagyon el akarnak titkolni, de én akkor is ki fogom deríteni. Bementünk a házba és láttam, hogy Amanda és Kevin a konyha asztalnál ülnek és beszélgetnek. Mindketten ránk néztek, amikor bementünk. Amanda felállt és odarohant hozzám.

- Mi történt Sarah? Mit tudtál meg?

- Megölték. Peter Kingstone megölte. - Kevin közelebb lépett és elgondolkodva meredt rám.

- Ezt ők mondták? - kérdezte Amanda.

- Nem, de egy férfi mindent látott. Látta, hogy megölték és azt is, hogy egy nő is benne volt. Egy bizonyos Ruthie.

- Ruthie... - mondta halkan Kevin.

- Ismered? - kérdeztem Kevin - t. - Kevin te ismered azt a nőt? - Odamentem hozzá és közvetlenül előtte egy lépéssel megálltam.

- Nem érdekes. - válaszolta egyszerűen.

- Még hogy nem érdekes? Megölték az apámat és nem érdekes? - ekkor Kevin sarkon fordult és felment. Visszafordultam Amandáékhoz.

- Sajnálom. - mondta David. - Haza vigyelek titeket?

- Igen jó lenne, mert Angela ott van nálunk. Nem tudom, hogy került oda olyan hamar, de nem kocsival jött. - aztán mindhárman kimentünk az autóhoz. Megtorpantam, mert David a sajátjához ment.

- Mit csinálsz? - kérdeztem tőle. Amanda is ott állt mellette.

- Holnap reggelre ott lesz az autód a házatok előtt. - Odamentem és beszálltam az utas ülésre. Amanda hátra ült. Ránéztem az órámra. Reggel hat óra van, ilyenkor szoktam felkelni, hogy suliba menjek. Fájt a fejem a sok sírástól, de éreztem, hogy még nincs vége. Út közben senki nem szólalt meg. Mindenki a saját gondolataival volt elfoglalva. Amikor odaértünk a házhoz, mind hárman bementünk. Anya ott feküdt az ágyban és aludt. Angela mellette ült, és amikor meglátott minket, ujját a szája elé tette, hogy ezzel jelezze, Maradjunk csendben! Angela felállt és lábujjhegyen kiosont a szobából, lekapcsolta a villanyt, majd bezárta az ajtót.

- Elmesélte, hogy mi történt Sarah. Őszintén sajnálom és részvétem. - mondta Angela.

- Hogy viseli? – kérdeztem, és közben fejemmel oda böktem, ahol anya alszik.

- Rosszul. - vallotta be. - Már jobban van, amikor majd felkel, ugyan úgy lesz, mint az elején.

- Tudom. - mondtam. - De ő legalább tud aludni.

- Azért ti is próbáljatok meg. - mondta David. - Mi most megyünk. - búcsúzkodott.

- Rendben. - kikísértem őket az ajtóig.

- Majd később még elnézünk. - ígérte Angela.

- Annak nagyon örülnénk. - mosolyogtam Angela - ra.

- Vigyázatok magatokra. - mondta. Már éppen beültek a kocsiba és David lassan elindult vele.

- David! - kiáltottam és odaszaladtam a kocsihoz. - Itt a kocsi kulcs. - oda adtam neki és elhajtottak. Egy percig még némán álltam ott és arra fele néztem, amerre az autó eltűnt. Bementem a házba, ami még tegnap boldog nevetésektől zajlott most meg… a szomorúság, a bánat tükröződik róla. Ez olyan, mint egy rossz álom! Fel akarok ébredni, Istenem fel akarok ébredni! - Újból észrevettem, hogy potyognak a könnyeim. Visszamentem a házba, ahol még mindig égett a villany. Fényárban úszott a nappali és a konyha. Bementem mindkettőbe és lekapcsoltam a villanyt, aztán felmentem a szobámba. Felfele menet éreztem, hogy milyen nehéz is... Milyen nehéz apa nélkül! Egyre jobban hiányzik! Hogyan fogjuk ezt megemészteni? Amikor bementem a szobámba, Amandát sehol sem találtam. Átmentem a vendégszobába és ott volt. Ott állt az ablak előtt, de nem sírt, hanem gondolkodott valamin. Szegény teljesen maga alatt van. Akárcsak anyu és én.

- Próbálj meg aludni Amanda. - mondtam neki.

- Nem tudok. - felelte remegve. Beljebb léptem a szobába és leültem egy székre.

- Mondott valamit Kevin, amíg én meg David odavoltunk? - kérdeztem óvatosan.

- Igen Sarah. De nem mondhatom el, mert még nem tudhatsz róla. Kevin azt mondta, látja David - en, hogy el fogja neked mondani. - mondta és elfogott a düh, hogy ő már tud róla, nekem meg nem mondják el.

- Ez az a nagy titok? - kérdeztem élesen.

- Igen ez és nagyon érdekes. Bízz bennük Sarah! - Aztán megfordult és leült az ágy szélére. - Meg fogják ölni Peter Kingstone - t és a nőt is.

- Nem, azt nem hagyom! Őt én fogom!

- Sarah mire te rá néznél, már halott lennél! - ez a kijelentése megijesztett.

- De hát miért? Te nem bízol bennem?

- Bízom, de ez a része a titok!

- Értem. - mondtam és felálltam. - Most már próbálj meg aludni. Fél hét elmúlt, és anya is nem sokára ébren van.

- Rendben. - mondta és már le is feküdt az ágyra.

- Amanda sajnálom, hogy akkor történt, amikor itt voltál. - fordultam vissza hozzá, amikor már éppen ki akartam menni.

- Nem a te hibád Sarah. - mondta és becsukta a szemét. Kimentem és bezártam az ajtót. Lassan átmentem a szemben lévő szobámba és becsuktam magam után. A lámpát se kapcsoltam fel, úgy kerestem meg az ágyam. Aztán lefeküdtem, és sírni kezdtem.

- Nem az én hibám. - visszhangoztam Amanda mondatát. - Ha nem hagyom elmenni, itthon lehetne. - éreztem, hogy remegek és éreztem, hogy félek. Nagyon fájt a fejem, de nem tudtam abbahagyni a sírást. Csak zokogtam tovább, amíg az álom hatalmába nem kerített.

 

  Újra azt álmodtam, amit a múltkor. A sikátor, a nő közeledése és a karó a kezemben. Most már annyira megijedtem, hogy megint sikítva ültem fel az ágyban.

- Apa. - mondtam halkan, hogy visszaemlékezzek a tegnapra. Nem emlékeztem mi is történt. Aztán, mint egy villámcsapás, eszembe jutott, majd keservesen zokogni kezdtem. Már egy óra elmúlt. Felálltam és kisírt szemmel átmentem a szemközti szobába. Amanda már nem volt bent és hallottam, hogy odalent a nappaliban beszélget anyával. Amikor leértem, mindketten rám néztek. Anyu a kanapén ült és úgy láttam, már egy kicsit jobban van, Amanda pedig előtte egy széken. Odamentem hozzájuk és anyu felállt, hogy átölelhessen. Nem akartam elsírni magam és sikerült is felülkerekedni a könnycsatornámon.

- Sarah hogy érzed magad? - kérdezte anyu.

- Jobban, mint tegnap....vagyis ma.

- Beszéltem a rendőrökkel. Valószín, hogy megölték.

- Nekem is azt mondták. Megnézted apát?

- Igen megnéztem. Holnap lesz a temetés. - láttam rajta, hogy mennyire fáj neki apa elvesztése, de azt is, hogy már csak inkább dühöt érez, amiért megölték. Aztán csengettek. Anyu ment oda, hogy kinyissa az ajtót, aztán Angela, Kevin és David jött be rajta. Köszöntek nekünk.

- Gondoltuk meglátogatunk titeket. - mondta Kevin.

- Vagy is megint. - helyesbített Angela.

- Megint? - kérdeztem.

- Ma már voltak itt Sarah csak te aludtál. - mondta anya. Akkor ez megmagyarázza, hogy miért tegezik anyut. Nem foglalkoztam vele, inkább témát váltottam.

- Anya mi lesz az utazással? Mész Denverbe?

- Nem tudom. Nem akarlak itt hagyni titeket ilyen helyzetben.

- Majd mi vigyázunk rájuk. - mondta David és Kevin - re nézett.

- Igen. - mondta Kevin. - Nem lesz semmi baj Rachel. Legalább te is kikapcsolódhatsz.

- Nem is tudom.... Meglesztek nélkülem? - kérdezte anya tőlünk.

- Valószínű. - mondta Amanda. - És majd felhívsz minket, hogy mikor jössz haza.

- Rendben. - Kevin és David felé fordult. - Vigyázzatok a lányaimra. - mondta és láttam Amandán, hogy jól esett neki, amikor kimondta azt az egy bizonyos szót. Anyu bement a szobájába és összepakolt. Oda fordultam Kevin - hez.

- Kevin beszélhetnénk? - kérdeztem és láttam amint Amanda és David összenéznek, majd újra rám néztek. Kevin épp gondolkodott valamin, amikor ezt mondtam.

- Öhm... Hát éppen beszélhetünk. - mondta zavartan. Még mindig nem tért magához. Nem igazán beszéltem még közvetlen hozzá. Intettem neki, hogy mindjárt jövök. Bementem anyához a pótkulcsért. Nem szólt semmit, csak pakolt tovább. Vissza kimentem és láttam rajtuk, hogy fogalmuk sincs, miről akarok beszélni Kevin - nel. Pedig egyszerű. Kinyitottam apu dolgozóját és megcsapott az a bizonyos illat. Amit utoljára akkor éreztem, amikor apa még....élt.

- Idebent. - mondtam és Kevin elindult felém. Bementünk és leültem oda ahová édesapám szokott. Velem szemben állt Kevin. - Foglalj helyet. - mondtam. Kevin elmosolyodott.

- Miről van szó Sarah? - kérdezte kedvesen.

- Tudom, hogy valamit titkoltok előlem… Most már négyen. - jelentőség teljesen ránéztem. - És nagyon zavar, hogy csak én nem tudhatok róla. - felálltam és közelebb léptem hozzá. - Kevin ez nekem nagyon fontos! Meg kell találnom apa gyilkosát, és nem akarom, hogy....Ő öljön meg engem!

- Ez nem fog bekövetkezni, ha nem kíváncsiskodsz annyit.

- De igen is ez fog bekövetkezni! Hogy meghalok! Mert nem mondjátok el kivel, vagy mivel állok szemben!

- Ezt én nem mondhatom el Sarah. - felelte nyugodtan.

- Ki mondhatja el nekem?

- David - nek kell elmondania. Ő pedig még nem érzi szükségét.

- Akkor annyit mondj el, hogy szerinted, ha anyu elmegy Denverbe... Akkor elmondja nekem?

- Szerintem igen. De a saját érdekedben Sarah. Addig is légy óvatos és ne keresd a bajt.

- Értem. - mondtam. - Amandának, hogy - hogy elmondtad?

- Megbízható lány és elég jól viselte.

- Én nem vagyok megbízható?

- De az vagy.

- Akkor meg miért? – mondtam, aztán elgondolkodtam mit akartam mondani. - Miért mondtad el neki az igazságot? - kérdeztem gyanakodva.

- Nem szeretek hazudni az embereknek. - mondta egyszerűen. - Úgy gondoltam, ő tudhatja.

- Nekem pedig hazudhatsz. - mondtam halkan. - Nekem hazudhatsz, és mindenki hazudhat! - törtem ki magamból. - Mikor fog velem úgy viselkedni bárki is ahogy azt megérdemlem? Vagy csak ennyit érdemlek meg? Igen, hiszen én csak egy kotnyeles kislány vagyok, aki mindig mindenről tudni akar!

- Sarah. - mondta Kevin és megsimogatta az arcom. - Nem vagy kotnyeles és a helyedben mindenki ezt csinálná.

- De én nem vagyok mindenki. - suttogtam, mivel mást már nem bírtam. Kevin még közelebb jött. A közelsége megnyugtatott, de még is zavarba hozott.

- Tudom. Te Sarah Harmon vagy. De édesapád se volt az, akire te gondolsz. Szeretett téged jobban, mint bárki mást és mindig mindent csak érted tettek.

- Néha úgy érzem, hogy te ismered a szüleimet. - jegyeztem meg és kisétáltam mellette, majd mindketten kimentünk a szobából. David, Angela és Amanda még mindig ugyan ott álltak és beszélgettek. David ránk nézett. Én vissza bevittem anyuhoz a kulcsot. Ott ült az ágyban és bámulta a falat.

- Jól vagy anyu? - kérdeztem.

- Igen, csak azon agyalok, hogyan fogom én ezt megcsinálni. - mondta.

- Mit? - kérdeztem érdeklődve.

- A holnapi utazást. Apád temetését.

- Hát először a temetés, utána indulsz is. - mondtam neki.

- Én is így gondoltam, de nem tudom bele fér - e az időmbe.

- Bizonyára. - mondtam neki nyugodtan és elindultam kifelé. Hagytam, hogy nyugodtan becsomagoljon holnapra. Oda mentem a többiekhez.

- Holnap már elkezdem. - mondtam magamnak és erre mindannyian felfigyeltek.

- Mit? - kérdezte Angela.

- Elkezdem keresni azt a férfit meg a nőt is.

- Én is megyek. - mondta Kevin és David türelmetlenül nézett rá.

- Erről szó sem lehet! - mondta David.

- Miért nem David? Most már képes vagy elmondani, hogy miért nem?

- Tudni akarod Sarah?

- Igen, tudni akarom! – mondtam, és akkor megfogta a kezem és kirángatott a házból. Már sötét volt. Észre se vettem, hogy így elment az idő. Nem rég keltem fel. Lehet, hogy elnéztem az órát? Beszálltunk a kocsiba és David elhajtott. Nagyon idegesnek tűnik. Megállt az erdő mellett, ahol már senki sem látott minket. Amikor kiszálltunk, csak némán farkasszemet néztünk egymással. David épp meg akart szólalni, amikor láttam, hogy a semmibe meredt. Aztán valaki felkapott, aki nem David volt, hanem egy nő. Láttam David rémült arcát és azt, hogy rohan utánam. De nem úgy, mint egy ember. Elképesztő gyorsasággal. Elkapta a nő lábát, és az hasra vágódott velem. Bevertem a fejem, de nem foglalkoztam vele. A nő éppen felém hajolt és ekkor láttam meg vörös szemét és hosszú szemfogait. Annyira megijedtem, hogy meg ütöttem és hihetetlen fájdalom nyilallt bele a kezembe. Felordítottam, mire David nekiment a nőnek. A földre teperte és a nő ledobta magáról. David egy fa árnyékában felállt és a nő csak egyre közeledett felém. A távolban láttam egy másik kocsi fényszóróját. Kiszállt belőle valaki és az a nő megijedt egy pillanatra, aztán odarohant hozzám és fel akart kapni, de elhajoltam onnan és sikeresen végigkarmolta a nyakam.

- Ruthie Nixon! - kiabálta Kevin a háttérből. David - re néztem és döbbenten figyeltem, hogy lassan, felém jön. De nem is ez riasztott meg, hanem az, hogy szemfogai ugyan olyanok voltak, mint azé a nőé! De minél közelebb jött, annál jobban alakult vissza eredeti méretére. A nő Kevin - t figyelte és kővé dermedt. Ekkor a nő szemfogai is kezdett normálissá válni és mosolygott, majd megszólalt.

- Kevin Burke, micsoda meglepetés! - mondta hízelgő, de vad hangján.

- Mit akarsz Sarah - tól?

- Elviszem Peter - nek... Majd ő gondoskodik róla. - amikor kimondta a nevét, megremegtem. David lehajolt hozzám és én hátrahőköltem. Dermedten néztem fekete szemébe.

- Jobb, ha most elmész Ruthie és megmondod a drágalátos szerelmednek, hogy a lány velünk van!

- Ugyan Kevin... - Röhögött. Olyan ördögien, hogy nem tudtam, kitől féljek jobban. - Peter - nek a lány is kell. Akárcsak az apja! - felém nézett. - Nagyon szenvedett apád, amikor megöltük. - aztán rám kacsintott, majd ismét elnevette magát. A düh erősebb volt bennem, mint a félelem és neki akartam menni, de David vaskapocsként szorított magához. Felordítottam, hiszen nagyon fájt a nyakam.

- Tűnj innen! - sziszegte David a nőnek.

- Milyen vad. - mondta és rám mosolygott. - Majd még találkozunk Sarah. - mondta egy oktávval magasabb hangon, majd amilyen gyorsasággal jött, úgy el is ment. Nem tudtam, mit csináljak, aztán megéreztem a fájdalmat a nyakamon és a kezemen, majd újból felordítottam és elterültem a füvön. Kevin is odaszaladt hozzám.

- Eltört a keze? - kérdezte Kevin, David - det.

- Nem hinném. De biztosan meghúzódott. A nyakán sem olyan mély a seb, de be kell kötni. - mondta David, majd felkapott és odavitt a kocsihoz, aztán befektetett a hátsó ülésre. Borzalmasan fájt a nyakam. Égett és nem akart lecsillapulni. Volt már olyan, hogy véletlenül megkarmoltak és az is ugyan ilyen volt csak elviselhetőbb, mert az nem volt ilyen nagy. Felsikoltottam és nyögtem, majd odanyúltam a nyakamhoz, még épp kezemmel. Vérzett és aztán ránéztem Kevin - re, aki ijedten nézte, mit csinálok.

- David. - sikítottam. - Nagyon fáj!

- Nem lesz semmi baj. - mondta nyugodt hangon, aztán újra felkapott és bevitt a házba. Hallottam Amanda és Angela rémült hangját és azt is, hogy Angela azt mondta Kevin - nek, hogy anya elment a barátnőjéhez, hogy elbúcsúzzon tőle, amiért távol lesz egy darabig. A fájdalom belehasított a nyakamba és újból felüvöltöttem. Mindenki jött utánunk fel az emeletre. Küszködtem az égő fájdalom miatt.

- Amanda keresnél valami gézt és fertőtlenítőt? - mondta David.

- Itt van Sarah szobájában! - mondta és kinyitotta a szekrényemet. Láttam, hogy elővette az elsősegély dobozt. Odaadta David - nek és ő feltépte a tetejét.

- Mi történt David? - kérdezte Amanda és elmesélte nekik a történetet. Láttam, hogy épp le akarja fertőtleníteni a sebet, és előre tudtam, hogy ez fájdalmasabb lesz, mint ahogy el tudom képzelni. Elfordította a fejem, hogy hozzáférjen a sebhez, és hozzáérintette. Vergődtem az ágyon és sikítoztam, de Kevin erősen fogta a vállamat.

- Vérzik. - mondta Angela elhalt hangon. - Te jó ég vérzik! - ordította és elindult felém.

- David! - sikította Amanda. David elkapta Angela - t, aki dühösen vergődni kezdett karjaiban, majd kiszabadult erős szorításából. Kevin elengedett és neki ment őrült húgának, aki őrjöngve küszködött, hogy odajöhessen hozzám. Amanda a sarokban állt és csodálkozva figyelte az eseményeket. Kevin átkulcsolta karjával a nyakát és kihúzta a szobából. Te jó ég, mi a fene történik itt? Hallottam Angela sikításait, majd a bejárati ajtó csapódását. Felordítottam, mivel a fájdalom és a félelem belém hasított

- Sarah. - csitított David. - Nyugodj meg Sarah nem lesz semmi baj. Nyugodj meg! - könyörgött. A fájdalom csillapult és David leragasztotta a hosszú sebet.

Bekötötte a kezem fáslival és nézték, hogy viselem a fájdalmat. Valójában már valamivel tűrhetőbb volt, de még mindig borzalmasan égett. Amikor már úgy éreztem, hogy tudok uralkodni a hangomon, bár nyögve, de megszólaltam.

- Mi történik itt? - kérdeztem küszködve.

- Nem vagyunk emberek, Sarah. - mondta David. - Nem így akartam, hogy megtudd. Sajnálom.

- Azt vettem észre! - nyögtem. - De akkor mik?

- Vámpírok. - mondta komolyan, én pedig csodálkozva meredtem rá. Kellett egy kis idő, hogy felfogjam.

- Ruthie Nixon - on és Peter Kingstone - on kívül még ti is azok vagytok?

- Igen. - ismételte.

- Istenem. Ó istenem! Meg akarnak ölni, meg fognak ölni. - siránkoztam nekik.

- Nem Sarah nem hagyjuk, hogy kárt tegyenek benned!

- Amint anyu elmegy, megkeresem őket, és véget vetek az....életüknek. - nem voltam benne biztos, hogy amiben ők vannak, az egy élet. - Hogyan lehet megölni egy vámpírt? - kérdeztem tőle.

- Az ezüst golyó beválik. - mondta - De az nem öli meg, hanem csak legyengül tőle... Egy ideig.

- És nincs valami, ami meg is öli? - kérdeztem reménykedve.

- De van. - szólalt meg Kevin, aki éppen akkor lépett be a szobába. Angela pedig sehol nem volt... - Egy karó vagy kereszt a szívbe... De utána el kell égetni, mert különben ez mit sem ér.

- Van még valami, amit elfelejtettél Kevin. - mondta David: - A vérfarkas harapása.

- Vérfarkas? - kérdezte Amanda.

- Igen Amanda. - mondta. - Nem csak mi vagyunk egyedül azok, akik mások.

- És itt Seattle - ben vannak vérfarkasok? - kérdeztem.

- Nem igazán tudjuk Sarah. Eddig még nem találkoztunk eggyel sem. - válaszolta Kevin, aztán eszembe jutott valami.

- Hogy lehet az, hogy ti csak úgy....járkáltok a napfényben? - reméltem, hogy nem néznek ennek hallatán teljesen bolondnak, bár ezek után nem is csodálkoznék. Erre a kérdésemre David felelt.

- Mi is ugyan úgy megégünk a napon. Legalább is néhányan. Akik nem tudnak a mi módszerünkről. Még régebben, amikor boszorkányok is voltak.... - elhúzta a száját ennél a szónál. - Velük az olyas fajták, mint mi, még jóban voltunk. Ők készítettek egy nagyon egyszerű főzetet, amit meg kellett innunk még az átváltozásunk után. Később már mi magunk készítettük el, mivel az egyik ősi boszorkány kijelentette, hogy mi veszélyt hozhatunk rájuk. Ha őket is vámpírrá változtatjuk, akkor elszáll a boszorkány erejük. Igazából a főzet nem más, mint harmatcsepp és az első saját magunk által elejtett áldozat vérének a keveréke. Persze nem csak kivételesen az első áldozaté lehetett.

- Ez bármikor hatott? - kérdeztem kíváncsian.

- Nem ez csak teliholdkor működik.

- Na és mit gondoltok Ruthie - ék készítettek maguknak olyat?

- Valószínű, mivel ezt már majdnem minden vámpír tudja. - Eddig elég komolyak voltak, de volt Kevin - nek egy megjegyzése ehhez a kijelentéshez.

- Modern vámpírok. – mondta, és erre mindannyian elnevettük magunkat. Felszisszentem, mert a nyakamba nyilallt a fájdalom.

- Ti mivel táplálkoztok? - kérdeztem.

- Sarah ha most lepuffantanál egy ezüst golyóval, akkor nekem is folyna a vérem. - ezen elcsodálkoztam. - Megesszük az emberi ételeket is, és csak nagyon ritkán kell vért innunk. Ritkán van rá szükségünk. De az állatoknak is van vérük. Ki melyiket választja.

- Ízlések és pofonok. Hozzak egy vérlázító étrendet Sarah? - szólalt meg ismét Kevin. Tudtam, hogy ezeket csak azért mondja, hogy jobb kedvre derítsen. És sikerült is, de nem csak engem. - Egyébként csak az én öcsikém vadászik patkányokra. Én az emberét szeretem. - cinkosan rám kacsintott. Megremegtem.

- Mit mondunk majd Rachel - nek? - kérdezte Amanda és a nyakamra mutatott.

- A nyakamra fel tudok venni egy hosszított, magas nyakú felsőt... De a kezemre azt mondom majd, hogy megcsúsztam a nedves füvön és ráestem. - ajánlottam fel az ötletemet.

- Remélem, elhiszi. - mondta David. Ekkor nyílt odalent a bejárati ajtó és anya felkiabált, hogy megjött. Hallottam, hogy jön fel a lépcsőn, ekkor Kevin azzal a hihetetlen gyorsasággal benyúlt a szekrénybe és kivett egy vékony sálat. A nyakamba tekertem és felültem az ágyban. A sál teljesen eltakarta a kötést.

- Gyerekek mindenkitől elköszöntem akitől.... - ekkor anyu tágra nyílt szemmel nézte a kezemet. - Mi történt veled Sarah? - kérdezte, majd odajött hozzám.

- Mielőtt elmentél mi David - el kimentünk, és amikor fordultam meg, hogy jövök vissza....Megcsúsztam a nedves füvön és a kezemre estem. De nem tört el csak meghúzódott. - Úgy látszott anya elhitte. Meg simogatta az arcom és felállt.

- Olyan nyúzott vagy kicsim. Pihenj le.

- Rendben. - mondtam.

- Angela hol van? - kérdezte.

- Haza ment, mert egy kicsit rosszul érezte magát. - mondta Kevin.

- Megyek, lefekszem, mert fáradt vagyok. Köszönöm gyerekek, hogy mellettünk vagytok ezekben, a nehéz pillanatokban. Örülök, hogy a lányomnak ilyen barátai vannak. Ha gondoljátok ti is itt aludhattok. - nézett rájuk, Kevin - re viszont figyelmeztetően bámult. Nem értettem ezt a nézést.

- Köszönjük. - Mondta David, aztán anya már a szobában sem volt.

- Ez meleg helyzet volt. - mondtam és kifújtam a levegőt.

- Mi megyünk. - vágta rá David.

- Lehetőleg ne csússz el a nedves füvön megint. - kacsintott rám Kevin.

- Oké. - mondtam és épp fel akartam állni, hogy lekísérem őket, de Amanda azt mondta, hogy csak feküdjek vissza. Leszedtem a nyakamról a vékonyka sálat, majd az asztalra dobtam. Égett a seb, de megpróbáltam nem foglalkozni vele. Amanda visszajött a szobámba és leült mellém az ágyra.

- Ez az egész annyira hihetetlen. - mondtam neki a semmibe merengve.

- Tudom Sarah nekem is.

- Honnan jöttél rá, hogy vámpírok? - Amanda felnevetett.

- Kevin elmondta.

- Csak úgy kidrukkolt vele? - kérdeztem hüledezve.

- Igen, azt mondta jót szórakott rajtam. És azt is mondta, ha itt van a ház közelébe, már halja mit csinálunk. - mondta és felnevetett.

- Ezt nem értem. - vallottam be neki.

- Ha ők most odalent lennének, a nappaliban mi meg itt beszélgetünk, hallanák azt is ha súgnék neked valamit. - mondta és ezen nagyon meglepődtem.

- Milyen érdekes. - Elámultam.

- Igen és az is érdekes lesz, ha holnap reggel nem tudsz majd felkelni!

- Hiányzik apa. Nagyon hiányzik. - mondtam szomorúan.

- Nekem is nagyon hiányzik. Ez a sors Sarah....- közbevágtam.

- Ez nem a sors Amanda, hanem Peter és Ruthie. - ezen mindketten elgondolkodtunk.